Juta-domb

A Juta-domb valójában nem egyetlen domb, hanem egy egész dombsor volt Pesterzsébet és Soroksár határában. A sárgás futóhomokkal fedett dombvonulatnak ma már csak a pesterzsébeti temető felé elnyúló pereme létezik. Több forrásban is olvasom, hogy az egykori homokhalmok nagy részét azért tüntették el, azért gyalulták helyükön asztalsimára a talajt, hogy ne emlékeztessenek 1956-ra, a támadó szovjet katonák ellen védekező magyar honvédek hősiességére. Nem tudom, így van-e, vagy egyszerűen városrendezési szempont vezérelte azokat, akik elrendelték a munkálatokat. Bármi legyen is az igazság, nekem jólesik elhinnem, hogy a félelem diktálta az intézkedést, hogy a hatalom tartott attól, hogy Erzsébet, Soroksár, Budapest népe nem felejt.

A Juta-domb stratégiai szempontból azért volt érdekes, mert az alacsony dombokról tűz alá lehetett venni a Soroksári úton a főváros felé nyomulókat. Ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a Mecséri János alezredes vezénylete alá tartozó 51. légvédelmi tüzérüteg egy ideig valóban megfutamította és feltartóztatta az egyik szovjet menetoszlopot. A Juta-dombnál tehát a honvédek és a szabadságharcosok sikerrel szálltak szembe a felvonuló szovjet erőkkel.

A Forgószél hadművelet

„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Nagy Imre november 4-én hajnali 5.20-kor elmondott rádióbeszéde sajnos nem volt igaz. A kormány nem állt a helyén, a fegyveres ellenállásra pedig sem a hadsereg, sem a felkelők nem álltak készen. Ennek ellenére tény, hogy a szovjet megszállók számos helyen ellenállásba ütköztek.
Nézzük sorjában. A szovjet vezetés már október 24-én hajnalban úgy hatezer katonát, csaknem háromszáz tankot és több mint száz páncélozott járművet vezényelt Budapestre. Október 25-én újabb három hadosztály, úgy 20 ezer katona csatlakozott a fővárosban állomásozó erőkhöz. Október 30-án a szovjet vezetés ugyan kivonta csapatait Budapestről, ám Mikoján, Szuszlov és Mamszurov altábornagy már egy más nagyságrendű hadművelet, a Forgószél előkészítésébe kezdett.

A jelszó: Mennydörgés

A támadás megkezdésére a Mennydörgés-444 jelszó elhangzásával adták ki a parancsot. November 4-én hajnali négy és öt óra közt indult meg a lerohanás. A szovjet csapatok országszerte körülvették a Magyar Néphadsereg laktanyáit, helyőrségeit, elfoglalták a repülőtereket: ahol nem adták meg magukat az első felszólításra, ott azonnali csapás volt a büntetés. A legtöbb helyen nem került sor fegyveres összeütközésre, a sorállományú katonákat lefegyverzésük után hazaküldték.
Egy történész tollából idézek: „Az első szovjet páncélosok negyedikén hajnali hat körül érték el a főváros határát. A legszervezettebb ellenállásba a Juta-dombnál, a mai Soroksár peremén ütköztek a szovjet erők”.

Egy halálraítélt emlékezéséből

A huszonkét éves Dobrosi Lajos a forradalom idején az esztergomi tüzérezred lövegrajparancsnoka volt, részt vett a Juta-dombi tűzpárbajban. 1957 végén tartóztatták le. Azt hitte, elkerüli a felelősségre vonást, de nem úszta meg: a lakodalma estéjén vitték kihallgatásra Budapestre. „Az a kihallgatás tizenhárom évig tartott.” Előbb halálra ítélték, végül kegyelemből életfogytiglanit kapott. 1970-ben szabadult.
A 37 milliméteres könnyű légvédelmi gépágyút hatan kezeltük, emlékezett vissza. Az egyes kezelő jobbra fordította a löveget és célra tartott, a kettes felfelé és lefelé fordította a löveget, és célra tartott, a hármas az iránytömböt állította, a négyes volt a töltő, az ötös és hatos a lőszert adogatta. „A mi rajunk az éleslövészeteken mindig kiválóan lőtt. Repülőre és harckocsira is lőttünk, a harckocsinak a lánctalpára kellett célozni, mert a páncélt nem ütötte át, de a lánctalpat le tudta szakítani a lövedék. 1956. november elsején szereltem volna le. Október 23-án már bent volt a civil ruhánk a laktanyában. Éjjel az ezredügyeletes helyettese voltam, amikor kaptam egy parancsot a hadosztály híradófőnökétől, hogy négy percen belül az egész ezredet sorakoztassam a riadótérre. Teljes menetfelszereléssel vonultunk le a gyakorlótérre, aztán a lövegeket felcsatoltuk a vontatókra. Kaptuk a vezénylést: fel kell vonulni Budapestre, mert forradalom van.”

„Öt perc volt az egész”

A Juta-dombra november 2-án reggel vittek minket. A jéggyár és a jutagyár közt volt egy homokbánya, itt foglaltunk tüzelőállást. Négy könnyű lövegünk volt és két közepes (…), és volt ott egy csomó polgári személy géppuskával és golyószórókkal. Amikor 4-én reggel jöttek az oroszok, a civilek kezdték a tüzelést, mi már csak akkor lőttünk, amikor az oroszok ránk is tüzeltek. Jöttek harckocsival, katyusával, teherautókkal. A lövegnél voltam, amikor megjelent a szovjet oszlop. Amikor elkezdtek felénk is tüzelni, a parancsnok tüzet rendelt, én meg továbbítottam a lövegemnek a tűzparancsot. A mieink egy harckocsit és egy katyusát kilőttek, az oszlop nem tudott továbbmenni. Megfordultak és elmentek. Körülbelül öt perc volt az egész.”

Nagy Imre segélykiáltása

Dr. Marossy Endre, a téma kutatója cikkeket és könyveket írt a Juta-dombi eseményekről és azok utóéletéről. A megtorlás nagyon kemény volt, nyilatkozta nemrég: „Nyolc főt kivégeztek. Száznál több embert, katonákat, rendőröket, nemzetőröket, polgári személyeket zártak börtönbe évekre, sőt évtizedekre. A perek anyaga nem volt kutatható. A legnagyobb szabású katonai per, a Juta-dombon harcoló esztergomi katonák ellen lefolytatott Mecséri-per aktái kifejezetten titkosak maradtak. (…) A november 4-ei harcok részleteit titok fedte.”.
Nagy Imre november 4-i rádiószózatát hallotta a később kivégzett Kicska János főhadnagy is, aki ezt vallotta: „November 4-én a munkásszálláson (ott voltak elszállásolva a katonák) hallottam Nagy Imre segélykiáltásait, majd átmentem a közepes tüzelőállásba, és mondottam Kliebert századosnak, hogy legjobb lesz innen elmenni vissza Esztergomba… Kliebert százados erre azt mondta, nem lehet”. Kliebert László feltehetően határozott, jó katona lehetett, hiszen ő volt az, aki a Juta-dombon a tényleges tűzparancsokat kiadta. (Nem kizárt, hogy 1957 nyarán, amikor észrevette, hogy nyomoznak utána, tudatosan kereste a halált: robbanás áldozata lett.) Egyik rajparancsnoka, az 1963-ban amnesztiával szabadult Dékány József szakaszvezető november 4-én hajnalban egy bajtársa erzsébeti családjánál hallotta Nagy Imre felhívását, mire nyomban elindultak vissza a tüzelőállásba, ahol már „Kicska főhadnagy parancsa alapján nagy készülődés folyt, hogy az arra esetleg elhaladó szovjet csapatokkal a harcot felvegyük”. A főhadnagy tehát fenntartásai ellenére is fegyelmezetten készült a harcra. Ahogy a kutató írja: a Juta-dombiak hitelesítették a miniszterelnök állítását, miszerint „csapataink harcban állnak”.

Tűz a hadügyminiszterre

Több forrás is említi, hogy Maléter Pál, a forradalom honvédelmi minisztere november 4-én – akkor már az oroszok foglyaként – a Juta-domb közelében járt. Amikor 1956. november 3-án délben a Parlamentben megkezdődtek a tárgyalások a szovjet kivonulásról, a város határán a Budapest szívébe vezető nagy országutak mentén újabb és újabb magyar alakulatok foglaltak el védekező állásokat. (Ezek megszervezésére, kialakítására éppen Maléter utasította Mecséri János alezredest.) Az ilyen védőállások egyike volt a Juta-dombi is. Csakhogy az 51. légvédelmi tüzérosztálynak a védelmen kívül még egy feladata volt, amit állítólag egyenesen Malétertől kapott, mégpedig hogy a szomszédos Csepel-szigeten, pontosabban „a Tökölön zajló szovjet–magyar tárgyalások idejére teljesen zárják le a Soroksári utat, hogy semmiféle katonai mozgás ne legyen, ne érthessék félre a szovjetek a helyzetet, és így a Tökölön folytatott tárgyalások zavartalanok lehessenek”.
Mint tudjuk, november 3-án éjféltájt a Maléter vezette magyar katonai küldöttséget a tököli szovjet bázison Szerov tábornok, a KGB vezetője letartóztatta, és őket egy legénységi fogdába záratta. Másnap hajnalban a laktanyaudvaron felsorakozott szovjet tankok, páncélkocsik és teherautók közt elővezették őket. Malétert és Erdei Ferencet egy nyitott páncélautóba ültették (Kovács Istvánt és Szűcs Miklóst egy másikba), és bár a szovjet bázison egy csomó magas rangú magyar államvédelmis tiszt is nyüzsgött, az őrzésüket szovjet tisztek látták el. Elindultak előbb Soroksár, majd Budapest felé, és a Juta-domb környékén az oszlopot gépágyú- és géppuskatűz érte. A harckocsik és páncélkocsik viszonozták a tüzet. Abban a páncélkocsiban, amelyben Kovács Istvánt és Szűcs Miklóst szállították, egy szovjet ezredes halálos golyót kapott, Szűcsnek a sapkáját, Kovács Istvánnak a köpenyét szakította fel golyó vagy repesz. Az 51. légvédelmi tüzérosztály alegységei természetesen nem tudhatták, hogy nemcsak a szovjetekre és a velük együttműködő ávósokra, hanem saját honvédelmi miniszterükre is tüzeltek. Az oszlop megfordult, visszatért Tökölre, Maléteréket délután helikopterrel szállították el Mátyásföldre, majd páncélgépkocsival a Gorkij fasori szovjet nagykövetséggel szomszédos épületbe.

Marek János