Igényesség az életünkkel szemben

„Kedves, érzékeny bakfis-Júlia. A szerepében rejlő lehetőségek legtöbbjére rátalál: a tapasztalatlanság praktikus józansággal párosul, s a gyereklány a szenvedések sorában nővé érlelődik. Szép dikciója, lendülete szeretni-szánni való kis lényt varázsol elénk, kiért csekély kárpótlás a békülő atyák ígérte aranyszobor.” A Színház című folyóirat hasábjain megjelenő kritikában Jancsó Sarolta alakítását dicsérik Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjában. Az előadás óta eltelt negyven év, megannyi előadás, elszánás, munka és tapasztalat – erről beszélgettünk.

– A soroksári emberek szeretik számon tartani egymást. Tudják, melyik család törzsgyökeres soroksári és ki hány éve telepedett ide.
– Budapesti lány vagyok. Édesapám erdélyi, édesanyám szigetszentmiklósi, sváb gyökerekkel. Soroksárra véletlenül keveredtünk, a választásban nem játszott szerepet édesanyám származása, egyszerűen csak megtetszett a település. Szeretem, hogy Soroksár olyan, mint egy kis falu, télen, ha esik a hó, nem tűnik el pillanatok alatt, mint a városban, hanem sokáig lehet gyönyörködni a havas utcákban, háztetőkben. Remélem, ez így is marad, az Ófalu továbbra is megőrzi arculatát, és az újonnan épült lakóparkok között olyan lesz, mint egy kis gyöngyszem, egy kis falumúzeum.

– Korunk egyik sajátossága, hogy majd mindenki hírnévre vágyik, szeretjük magunkat megmutatni, és a hírek többsége is a valóságshow-k szereplőiről, különféle celebritásokról szól. Ezek a változások, tendenciák mennyire írták át a színészmesterséget?
– Sokat játszottam különböző vidéki színházakban, így gyakran ingáztam például Nyíregyháza és Budapest között. Három-négy óra zötykölődés különféle emberek társaságában akaratlanul is lehetőséget kínált arra, hogy megismerjem kicsit az utazóközönséget és köztük magamat is. A nyíregyháziak például nagyon szeretnek beszélgetni. A debreceniek sokkal tartózkodóbbak, nekik sok idő kell, amíg szóba elegyednek egy vadidegennel. Ezeken a rögtönzött beszélgetéseken azt figyeltem meg, hogy amikor a munkám felől érdeklődnek, sorozatosan azt füllentettem, hogy tanár vagyok. Néhány alkalom után feltettem magamnak a kérdést: miért nem merem megmondani, hogy színésznő a mesterségem? Némi töprengés, tépelődés után arra jutottam, mert nem tudják, mit jelent valójában színművésznek lenni. A sokszoknyás, fejkendős néni egy könnyűvérű nőcskét lát bennem, a nagytudású professzor úr egy üresfejű libára gondol, a fiatal lány rögtön lúzernek titulál, mert egy sorozatban sem látott még soha, míg a megjelenésére sokat adó hölgyben az egyszerű szövetkabátommal szerencsétlen, szegény nő benyomását keltem. A magyarázkodás gondolatát elvetettem, mert három óra nem lett volna elég arra, hogy cáfoljam a kialakult képet, és megértessem, milyen csodálatos dolog a színpadon állni, úgyhogy a későbbiekben könyvekbe temetkezve ültem a vonaton. A történet tökéletesen szemlélteti, hogy a világon szinte semmi, így a színjátszás sem vonhatja ki magát a kor sajátosságai alól.

– Annak idején Várkonyi Zoltán és Marton László osztályába járt. Mit jelentett akkoriban színművésznek, színésznőnek lenni?
– Nem a sztárság után vágyakoztunk. A színjátszást egyféle küldetésnek tekintettük. Mindenki ismeri az érzést, amikor elolvas valami szépet, igazat, és azonnal rohan a barátnőjéhez, a férjéhez, a feleségéhez, hogy megossza vele. A színjátszás valami hasonló dolog: az összegyűjtött tudás átadása. Csehov, Weöres Sándor, Mándy Iván, mikor melyik alkotót, művet fedezi fel az ember, mikor kibe szeretünk bele.

– Mikor jött az elhatározás, hogy színésznő szeretne lenni?
– Elég hamar, még az általános iskolában. A döntésemnek két oka is volt. Az első, hogy az önkifejezés egyik lehetőségét láttam benne. A másik okot a nővérem adta. Mindössze tizenhárom hónap van közöttünk, és a családban mindig ő volt a bezzeg gyerek. Úgy gondoltam, ez az egyetlen terület, ahol lepipálhatom őt. A kamaszos versengés természetesen a múlté, nagyon jó a kapcsolat közöttünk.

– Várkonyi Zoltán neve legenda a szakmában, az ő osztályába járni hatalmas megtiszteltetés lehetett.
– Nagyon szépen hangzik, hogy Várkonyi Zoltán osztályába jártam, de sajnos a valóság az, hogy alig láttuk. Állandóan forgatott, rendezett, kevés ideje maradt ránk, diákokra. A mesterség valójában az idősebb kollégák játékát, hozzáállását figyelve ivódott belénk. Tőlük tanultuk a szakma iránti alázatot, a pontosságot, hogy nem tékozlom a másik idejét, hogy a próbákra illik felkészülve érkezni, hogy amíg a társam játszik, nem veszem elő a szendvicsemet, akármilyen éhes is vagyok.

– Milyen szerepekre, előadásokra emlékszik a legszívesebben?
– Győrben töltött éveim egyik legnagyobb kihívása Shakespeare Júliájának megformálása volt. Fiatal, tapasztalatlan színésznő voltam, és olyan nagyságok játszották előttem Júliát, mint például Ruttkai Éva. A darabot Meczner János rendezte. Szívesen emlékszem vissza a miskolci Csehov-sorozatra, ahol a Sirályban Mását, a Három nővérben pedig Irinát alakítottam. Brecht Kaukázusi krétaköre is a nagy kedvencek közé tartozik, akárcsak Bernard Slade Jövőre veled ugyanitt című darabja, amelyet annak idején Sztankay István és Schütz Ila hozott vissza a színházak repertoárjába.

– Mire készül, mivel foglalkozik manapság?
– Október 16-án a Budapest Café Fesztiválon lépek fel egy Mándy Iván írásaiból összeállított különleges hangulatú előadással. Mándy a kihalófélben lévő rádiójátékoknak utánozhatatlan, egyedi hangú művelője volt. A felkészülést nyár elején kezdtem a szokásos szövegtanulással, az egyedi zörejek, hangok, zenék összegyűjtésével, összefűzésével, finomításával, amelyek a Mándy-darabok elengedhetetlen eszközei. Szerencsére volt egy kis segítségem, így az élmény garantált lesz. Az előadás különlegessége, hogy a zongoránál két olyan művész foglal majd helyet, akiket vakságuk arra ítélt, hogy a világot hangok alapján ismerjék meg. Talán így elsőre elég elvontnak tűnik a dolog, de gondoljunk csak arra, hogy egy-egy hangfoszlány, dallam micsoda érzelmeket, emlékeket, asszociációkat képes elindítani bennünk, hát még ha olyan gondolatokkal párosul, mint Mándy írásai.
Másik állandó elfoglaltságom a Nevesincs Színházhoz köt. A teátrum története, úgy is mondhatnánk, egy szokásos, keserédes magyar történet. Egyszeri támogatásnak köszönhetően indult, mint egy „alternatív színházacska”, majd véletlenül a főváros jóvoltából megkapta a Városligetben lévő Globe Színházat. Én 1995 után csatlakoztam a társulathoz, miután vidékről végleg hazakeveredtem. Évi 80-90 előadást tartottunk, egy bemutatónk 168 előadást élt meg. 1998-ban már 266 előadásunk volt és hetvenezer nézőnk. A növekedésnél azonban sokkal jelentősebb tény, hogy a klasszikus darabokból álló repertoárunkat igyekeztünk kiszélesíteni olyan történelmi témájú sorozatokkal, mint a honfoglalás vagy az 56-os forradalom. Amikor 2001-ben leégett a Globe Színház, már 21 színdarabot játszottunk. A szerencsétlenség után odamentünk, ahol befogadtak bennünket. A fővárosi és a környékén lévő művelődési házakba, iskolák tornatermébe, táborokba. Valódi otthonunk máig sincs, a társulatot Rencz Antal és a hozzá hasonlók megszállottsága, elhivatottsága tartja életben.

– Kicsit olyan élet lehet, mint a vándorszíntársulatok idejében.
– Nincs benne romantika. Hajnalban találkozunk a raktárnál, ahol bepakoljuk a kellékeket, majd irány a célállomás, ahol kipakolunk, felállítjuk a díszletet, majd előadás után szétszedjük, ismét bepakoljuk az autóba. Ezután újra a raktár következik, majd hajnal felé bezuhanunk az ágyba.

– Megéri?
– Igen. Zömmel mindig is a rossz körülmények között élő hátrányos helyzetű gyermekeknek játszottunk, nélkülünk sok gyerek nem is nagyon tudná, mi is az a színház. Azt gondolom, az iskoláknak is sokat segítünk, hiszen a kötelező olvasmányokat, az ajánlott irodalmat, a magyar szerzőket tudatosan tűzzük műsorunkra, és szeretnénk, ha a kulturális örökségünket minél több gyerek megismerhetné. Repertoárunkban többek között ott van A kis herceg, a János vitéz, a Toldi, a Csongor és Tünde, Andersen meséi, Pinokkió kalandjai, Twist Olivér, A kőszívű ember fiai, Trianon vagy az aradi vértanúk.

– Úgy tudom, van még egy szenvedélye, a tanítás.
– Azt gondolom, a drámatanítás nagy segítségére lehet a gyerekeknek, hiszen önmagunk megismerésének, önmagunk kifejezésének egyik útja. Megtanít figyelni: saját hangunkat, testünket, a másik ember reakcióit, érzelmeit, ami az első lépés a magabiztosság, az együttműködés felé.

– Van ennek most keletje?
– Egyáltalán nincs. Először is azért, mert az ember már csak olyan, hogy divatokat követ. Ma a gyerekek legszívesebben sportolnak, táncolnak. Másodszor a dráma által megszerezhető értékek –empátia, önfegyelem, önismeret, együttműködés, műveltség – napjainkban haszontalanok. Sokszor megkapom órán, hogy „Kit érdekel a szép beszéd?” „Kit érdekel, mit érez, mire gondol a másik?”. Akkora érdektelenséget tapasztalok, hogy sokszor meglepődöm, amikor a volt tanítványok egy-egy Facebook-posztban köszönik meg azokat a dolgokat, amelyeket tőlem kaptak. Úgy tűnik, néhány elvetett magocska a legmostohább körülmények között is szárba szökken.

– Közelednek az önkormányzati választások, mit gondol, mi kellene ahhoz, hogy Soroksár igazán jó hely legyen?
– Igényesség, elsősorban önmagunkkal, az életünkkel szemben. És figyelem a gyerekek felé, mert minden változás velük kezdődik.

Haluska Ibolya