Művészbejáró

Publikálva november 5th, 2019 | által Hello_Soroksar

Igényesség az életünkkel szemben

„Kedves, érzékeny bakfis-Júlia. A szerepében rejlő lehetőségek legtöbbjére rátalál: a tapasztalatlanság praktikus józansággal párosul, s a gyereklány a szenvedések sorában nővé érlelődik. Szép dikciója, lendülete szeretni-szánni való kis lényt varázsol elénk, kiért csekély kárpótlás a békülő atyák ígérte aranyszobor.” A Színház című folyóirat hasábjain megjelenő kritikában Jancsó Sarolta alakítását dicsérik Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjában. Az előadás óta eltelt negyven év, megannyi előadás, elszánás, munka és tapasztalat – erről beszélgettünk.

– A soroksári emberek szeretik számon tartani egymást. Tudják, melyik család törzsgyökeres soroksári és ki hány éve telepedett ide.
– Budapesti lány vagyok. Édesapám erdélyi, édesanyám szigetszentmiklósi, sváb gyökerekkel. Soroksárra véletlenül keveredtünk, a választásban nem játszott szerepet édesanyám származása, egyszerűen csak megtetszett a település. Szeretem, hogy Soroksár olyan, mint egy kis falu, télen, ha esik a hó, nem tűnik el pillanatok alatt, mint a városban, hanem sokáig lehet gyönyörködni a havas utcákban, háztetőkben. Remélem, ez így is marad, az Ófalu továbbra is megőrzi arculatát, és az újonnan épült lakóparkok között olyan lesz, mint egy kis gyöngyszem, egy kis falumúzeum.

– Korunk egyik sajátossága, hogy majd mindenki hírnévre vágyik, szeretjük magunkat megmutatni, és a hírek többsége is a valóságshow-k szereplőiről, különféle celebritásokról szól. Ezek a változások, tendenciák mennyire írták át a színészmesterséget?
– Sokat játszottam különböző vidéki színházakban, így gyakran ingáztam például Nyíregyháza és Budapest között. Három-négy óra zötykölődés különféle emberek társaságában akaratlanul is lehetőséget kínált arra, hogy megismerjem kicsit az utazóközönséget és köztük magamat is. A nyíregyháziak például nagyon szeretnek beszélgetni. A debreceniek sokkal tartózkodóbbak, nekik sok idő kell, amíg szóba elegyednek egy vadidegennel. Ezeken a rögtönzött beszélgetéseken azt figyeltem meg, hogy amikor a munkám felől érdeklődnek, sorozatosan azt füllentettem, hogy tanár vagyok. Néhány alkalom után feltettem magamnak a kérdést: miért nem merem megmondani, hogy színésznő a mesterségem? Némi töprengés, tépelődés után arra jutottam, mert nem tudják, mit jelent valójában színművésznek lenni. A sokszoknyás, fejkendős néni egy könnyűvérű nőcskét lát bennem, a nagytudású professzor úr egy üresfejű libára gondol, a fiatal lány rögtön lúzernek titulál, mert egy sorozatban sem látott még soha, míg a megjelenésére sokat adó hölgyben az egyszerű szövetkabátommal szerencsétlen, szegény nő benyomását keltem. A magyarázkodás gondolatát elvetettem, mert három óra nem lett volna elég arra, hogy cáfoljam a kialakult képet, és megértessem, milyen csodálatos dolog a színpadon állni, úgyhogy a későbbiekben könyvekbe temetkezve ültem a vonaton. A történet tökéletesen szemlélteti, hogy a világon szinte semmi, így a színjátszás sem vonhatja ki magát a kor sajátosságai alól.

– Annak idején Várkonyi Zoltán és Marton László osztályába járt. Mit jelentett akkoriban színművésznek, színésznőnek lenni?
– Nem a sztárság után vágyakoztunk. A színjátszást egyféle küldetésnek tekintettük. Mindenki ismeri az érzést, amikor elolvas valami szépet, igazat, és azonnal rohan a barátnőjéhez, a férjéhez, a feleségéhez, hogy megossza vele. A színjátszás valami hasonló dolog: az összegyűjtött tudás átadása. Csehov, Weöres Sándor, Mándy Iván, mikor melyik alkotót, művet fedezi fel az ember, mikor kibe szeretünk bele.

– Mikor jött az elhatározás, hogy színésznő szeretne lenni?
– Elég hamar, még az általános iskolában. A döntésemnek két oka is volt. Az első, hogy az önkifejezés egyik lehetőségét láttam benne. A másik okot a nővérem adta. Mindössze tizenhárom hónap van közöttünk, és a családban mindig ő volt a bezzeg gyerek. Úgy gondoltam, ez az egyetlen terület, ahol lepipálhatom őt. A kamaszos versengés természetesen a múlté, nagyon jó a kapcsolat közöttünk.

– Várkonyi Zoltán neve legenda a szakmában, az ő osztályába járni hatalmas megtiszteltetés lehetett.
– Nagyon szépen hangzik, hogy Várkonyi Zoltán osztályába jártam, de sajnos a valóság az, hogy alig láttuk. Állandóan forgatott, rendezett, kevés ideje maradt ránk, diákokra. A mesterség valójában az idősebb kollégák játékát, hozzáállását figyelve ivódott belénk. Tőlük tanultuk a szakma iránti alázatot, a pontosságot, hogy nem tékozlom a másik idejét, hogy a próbákra illik felkészülve érkezni, hogy amíg a társam játszik, nem veszem elő a szendvicsemet, akármilyen éhes is vagyok.

– Milyen szerepekre, előadásokra emlékszik a legszívesebben?
– Győrben töltött éveim egyik legnagyobb kihívása Shakespeare Júliájának megformálása volt. Fiatal, tapasztalatlan színésznő voltam, és olyan nagyságok játszották előttem Júliát, mint például Ruttkai Éva. A darabot Meczner János rendezte. Szívesen emlékszem vissza a miskolci Csehov-sorozatra, ahol a Sirályban Mását, a Három nővérben pedig Irinát alakítottam. Brecht Kaukázusi krétaköre is a nagy kedvencek közé tartozik, akárcsak Bernard Slade Jövőre veled ugyanitt című darabja, amelyet annak idején Sztankay István és Schütz Ila hozott vissza a színházak repertoárjába.

– Mire készül, mivel foglalkozik manapság?
– Október 16-án a Budapest Café Fesztiválon lépek fel egy Mándy Iván írásaiból összeállított különleges hangulatú előadással. Mándy a kihalófélben lévő rádiójátékoknak utánozhatatlan, egyedi hangú művelője volt. A felkészülést nyár elején kezdtem a szokásos szövegtanulással, az egyedi zörejek, hangok, zenék összegyűjtésével, összefűzésével, finomításával, amelyek a Mándy-darabok elengedhetetlen eszközei. Szerencsére volt egy kis segítségem, így az élmény garantált lesz. Az előadás különlegessége, hogy a zongoránál két olyan művész foglal majd helyet, akiket vakságuk arra ítélt, hogy a világot hangok alapján ismerjék meg. Talán így elsőre elég elvontnak tűnik a dolog, de gondoljunk csak arra, hogy egy-egy hangfoszlány, dallam micsoda érzelmeket, emlékeket, asszociációkat képes elindítani bennünk, hát még ha olyan gondolatokkal párosul, mint Mándy írásai.
Másik állandó elfoglaltságom a Nevesincs Színházhoz köt. A teátrum története, úgy is mondhatnánk, egy szokásos, keserédes magyar történet. Egyszeri támogatásnak köszönhetően indult, mint egy „alternatív színházacska”, majd véletlenül a főváros jóvoltából megkapta a Városligetben lévő Globe Színházat. Én 1995 után csatlakoztam a társulathoz, miután vidékről végleg hazakeveredtem. Évi 80-90 előadást tartottunk, egy bemutatónk 168 előadást élt meg. 1998-ban már 266 előadásunk volt és hetvenezer nézőnk. A növekedésnél azonban sokkal jelentősebb tény, hogy a klasszikus darabokból álló repertoárunkat igyekeztünk kiszélesíteni olyan történelmi témájú sorozatokkal, mint a honfoglalás vagy az 56-os forradalom. Amikor 2001-ben leégett a Globe Színház, már 21 színdarabot játszottunk. A szerencsétlenség után odamentünk, ahol befogadtak bennünket. A fővárosi és a környékén lévő művelődési házakba, iskolák tornatermébe, táborokba. Valódi otthonunk máig sincs, a társulatot Rencz Antal és a hozzá hasonlók megszállottsága, elhivatottsága tartja életben.

– Kicsit olyan élet lehet, mint a vándorszíntársulatok idejében.
– Nincs benne romantika. Hajnalban találkozunk a raktárnál, ahol bepakoljuk a kellékeket, majd irány a célállomás, ahol kipakolunk, felállítjuk a díszletet, majd előadás után szétszedjük, ismét bepakoljuk az autóba. Ezután újra a raktár következik, majd hajnal felé bezuhanunk az ágyba.

– Megéri?
– Igen. Zömmel mindig is a rossz körülmények között élő hátrányos helyzetű gyermekeknek játszottunk, nélkülünk sok gyerek nem is nagyon tudná, mi is az a színház. Azt gondolom, az iskoláknak is sokat segítünk, hiszen a kötelező olvasmányokat, az ajánlott irodalmat, a magyar szerzőket tudatosan tűzzük műsorunkra, és szeretnénk, ha a kulturális örökségünket minél több gyerek megismerhetné. Repertoárunkban többek között ott van A kis herceg, a János vitéz, a Toldi, a Csongor és Tünde, Andersen meséi, Pinokkió kalandjai, Twist Olivér, A kőszívű ember fiai, Trianon vagy az aradi vértanúk.

– Úgy tudom, van még egy szenvedélye, a tanítás.
– Azt gondolom, a drámatanítás nagy segítségére lehet a gyerekeknek, hiszen önmagunk megismerésének, önmagunk kifejezésének egyik útja. Megtanít figyelni: saját hangunkat, testünket, a másik ember reakcióit, érzelmeit, ami az első lépés a magabiztosság, az együttműködés felé.

– Van ennek most keletje?
– Egyáltalán nincs. Először is azért, mert az ember már csak olyan, hogy divatokat követ. Ma a gyerekek legszívesebben sportolnak, táncolnak. Másodszor a dráma által megszerezhető értékek –empátia, önfegyelem, önismeret, együttműködés, műveltség – napjainkban haszontalanok. Sokszor megkapom órán, hogy „Kit érdekel a szép beszéd?” „Kit érdekel, mit érez, mire gondol a másik?”. Akkora érdektelenséget tapasztalok, hogy sokszor meglepődöm, amikor a volt tanítványok egy-egy Facebook-posztban köszönik meg azokat a dolgokat, amelyeket tőlem kaptak. Úgy tűnik, néhány elvetett magocska a legmostohább körülmények között is szárba szökken.

– Közelednek az önkormányzati választások, mit gondol, mi kellene ahhoz, hogy Soroksár igazán jó hely legyen?
– Igényesség, elsősorban önmagunkkal, az életünkkel szemben. És figyelem a gyerekek felé, mert minden változás velük kezdődik.

Haluska Ibolya


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások