Gabo és a magyar ’56
Egy kedves szerzőmet ajánlom ezúttal. A latin-amerikai irodalom, a mágikus realizmus egyik grandiózus alakját, a Nobel-díjas Gabót, vagyis Gabriel García Márquezt. Ezúttal nem a nagyregényei közül akadt egy a kezembe, hanem szántszándékkal választottam azt a kicsi könyvét, amelyben réges-régi, 1957-ben keletkezett írásait gyűjtötte egybe. Olyanokat, amelyeket a szocialista tábor országaiban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és a Szovjetunióban tett utazásai inspiráltak. És ami engem, minket a legjobban érdekelhet, a magyarországi élményeit is megtaláljuk benne. Két magyar tárgyú írás van benne, az egyik címe: Magyarországon jártam, a másiké – Nagy Imre: hős vagy áruló?
Képzeljük el, amint 1957 nyarán, néhány nappal Szent István király ünnepe előtt, García Márquez Budapesten, egy Rákóczi úti moziban megnézi Luis Buñuel filmjét, Az elhagyottakat. A vetítés után nincs kedve visszamenni a szállására, felkapaszkodik egy villamosra, elzötykölődik a Kelenföldi pályaudvarig. Ebédidő tájt vagyunk, nyári nap süt, Gabo a 49-es végállomásán ácsorog. Cigarettázik. Idősebb, kövér férfi lép hozzá, az orra borvirágos, a szemüvege drótozott, cédulát nyom a kezébe, melyre ez van írva angolul: Isten óvja Magyarországot.
Szép történet. Hiszem-e, nem-e, mindegy.
Különben már az érkezés utáni első benyomásai is nyomasztók voltak. „Ahogy áthaladtunk a városon – írja –, sötét, kihalt utcákat láttunk… Úgy tűnt, lakatlanok a Rákóczi út szürke, romos épületei. Gyér volt a közvilágítás, szemerkélő eső áztatta a kihalt utcát, kék szikrát vetve, csörömpölve haladt a villamos… Bár a nyugati sajtó nagy lármát csapott a budapesti események körül, én magam nem hittem, hogy ilyen rettenetes a kár.” Szívesen tekereg egyedül, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Március 15. téren eszébe jut, hogy tíz hónapja a budapestiek itt, a szobornál, „a kopasz, őszi fák alatt Petőfinek, a költőnek a himnuszát énekelték”. Elkeveredik Újpestre is, „a sűrűn lakott proletárnegyedbe”, ahol „a budapesti munkásság összezsúfoltan él és szenved”, s ahol „zárt terű, fülledt levegőjű, füstös kocsmákban hatalmas korsókból issza a sört a törzsközönség”. Egyik este, írja, „magam is végigjártam ezeket a kocsmákat, és meggyőződtem róla, hogy az erőszakkal hatalomra segített rezsim, a szovjet beavatkozás és az országban uralkodó látszólagos nyugalom ellenére a felkelés lángja még ég”.
A felkelés lángja? Kicsit romantikus. Nem láng az, inkább parázs, mert az idő tájt, amikor Gabo az újpesti kocsmákban és azok mellékhelyiségeiben kódorog, nem tétlenkednek a hóhérok sem. Azokban a napokban végzik ki Erdész Józsefet, Harazin Jánost, Kocsis Sándort, Komjáti Ferencet, Lengyel Lászlót, Rizmajer Józsefet, Sipos Zsigmondot, Tóth Györgyöt. Vajon tudja a kolumbiai, hogy mi zajlik a hűvös börtönudvarok nyirkos sarkaiban? Gyaníthatja. Azt viszont biztosan tudja, mit gondolnak az emberek. „Be kell menni a mosdóba – írja –, ott kiderül, mi a véleményük. Meg is találtam, amit kerestem: a világ összes vizeldéjében megszokott pornográf rajzok között a feliratok – anonim, de roppant jelentős tiltakozásképpen – név szerint említették Kádárt. Ezek a feliratok a magyar helyzet értékes dokumentumai: »Kádár, a nép gyilkosa«, »Kádár áruló«, »Kádár az oroszok bérence«.”
Nem citálok többet, olvassák el ezt a kis könyvet. Érdemes.
SZMGY
