Irodalom

Publikálva november 5th, 2019 | által Hello_Soroksar

0

Gabo és a magyar ’56

Egy kedves szerzőmet ajánlom ezúttal. A latin-amerikai irodalom, a mágikus realizmus egyik grandiózus alakját, a Nobel-díjas Gabót, vagyis Gabriel García Márquezt. Ezúttal nem a nagyregényei közül akadt egy a kezembe, hanem szántszándékkal választottam azt a kicsi könyvét, amelyben réges-régi, 1957-ben keletkezett írásait gyűjtötte egybe. Olyanokat, amelyeket a szocialista tábor országaiban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és a Szovjetunióban tett utazásai inspiráltak. És ami engem, minket a legjobban érdekelhet, a magyarországi élményeit is megtaláljuk benne. Két magyar tárgyú írás van benne, az egyik címe: Magyarországon jártam, a másiké – Nagy Imre: hős vagy áruló?
Képzeljük el, amint 1957 nyarán, néhány nappal Szent István király ünnepe előtt, García Márquez Budapesten, egy Rákóczi úti moziban megnézi Luis Buñuel filmjét, Az elhagyottakat. A vetítés után nincs kedve visszamenni a szállására, felkapaszkodik egy villamosra, elzötykölődik a Kelenföldi pályaudvarig. Ebédidő tájt vagyunk, nyári nap süt, Gabo a 49-es végállomásán ácsorog. Cigarettázik. Idősebb, kövér férfi lép hozzá, az orra borvirágos, a szemüvege drótozott, cédulát nyom a kezébe, melyre ez van írva angolul: Isten óvja Magyarországot.

Szép történet. Hiszem-e, nem-e, mindegy.

Különben már az érkezés utáni első benyomásai is nyomasztók voltak. „Ahogy áthaladtunk a városon – írja –, sötét, kihalt utcákat láttunk… Úgy tűnt, lakatlanok a Rákóczi út szürke, romos épületei. Gyér volt a közvilágítás, szemerkélő eső áztatta a kihalt utcát, kék szikrát vetve, csörömpölve haladt a villamos… Bár a nyugati sajtó nagy lármát csapott a budapesti események körül, én magam nem hittem, hogy ilyen rettenetes a kár.” Szívesen tekereg egyedül, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Március 15. téren eszébe jut, hogy tíz hónapja a budapestiek itt, a szobornál, „a kopasz, őszi fák alatt Petőfinek, a költőnek a himnuszát énekelték”. Elkeveredik Újpestre is, „a sűrűn lakott proletárnegyedbe”, ahol „a budapesti munkásság összezsúfoltan él és szenved”, s ahol „zárt terű, fülledt levegőjű, füstös kocsmákban hatalmas korsókból issza a sört a törzsközönség”. Egyik este, írja, „magam is végigjártam ezeket a kocsmákat, és meggyőződtem róla, hogy az erőszakkal hatalomra segített rezsim, a szovjet beavatkozás és az országban uralkodó látszólagos nyugalom ellenére a felkelés lángja még ég”.

A felkelés lángja? Kicsit romantikus. Nem láng az, inkább parázs, mert az idő tájt, amikor Gabo az újpesti kocsmákban és azok mellékhelyiségeiben kódorog, nem tétlenkednek a hóhérok sem. Azokban a napokban végzik ki Erdész Józsefet, Harazin Jánost, Kocsis Sándort, Komjáti Ferencet, Lengyel Lászlót, Rizmajer Józsefet, Sipos Zsigmondot, Tóth Györgyöt. Vajon tudja a kolumbiai, hogy mi zajlik a hűvös börtönudvarok nyirkos sarkaiban? Gyaníthatja. Azt viszont biztosan tudja, mit gondolnak az emberek. „Be kell menni a mosdóba – írja –, ott kiderül, mi a véleményük. Meg is találtam, amit kerestem: a világ összes vizeldéjében megszokott pornográf rajzok között a feliratok – anonim, de roppant jelentős tiltakozásképpen – név szerint említették Kádárt. Ezek a feliratok a magyar helyzet értékes dokumentumai: »Kádár, a nép gyilkosa«, »Kádár áruló«, »Kádár az oroszok bérence«.”

Nem citálok többet, olvassák el ezt a kis könyvet. Érdemes.

SZMGY


A szerzőről



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások