Itthon

Publikálva november 5th, 2019 | által Hello_Soroksar

A „mostohagyermek”: Péterimajor

Nagy a valószínűsége annak, hogy nincs az országnak még egy ilyen szétszabdalt települése, mint Soroksár. Kettészakítja a HÉV, a fővárosból kivezető Soroksári út, majd az újabb sínek, a vasút. Akár egy kirakóst rakosgatna össze az ember. Első a kettévágott városközpont, a Molnár-sziget, majd a közel és távol lévő telepek: Millenniumtelep, Vargatelep, Újtelep, végezetül a Péterimajor következik. Sínen innen, sínen túl, ezzel a címmel indultunk el három hónapja, hogy körbejárjuk Soroksár leszakadt településrészeit, és megtudakoljuk, milyen arrafelé az élet, mit várnak a jövőtől az ott élő emberek. Jártunk Újtelepen, Millenniumtelepen és lassan utunk utolsó állomásához, a „mostohagyermekhez”, Péterimajorhoz érkezünk. A jelzőt, szomorúan ugyan, de az ott lakók ragasztották rá a majorra. Hogy miért? Riportunkból kiderül.

Szemerkélő esőben, reménytelennek tetsző szürkeségben indulok Péterimajorba. Célom a víztorony, a nemrégiben meghirdetett főzőverseny. A rossz idő ellenére meglepően sokan ragadtak bográcsot: fiatalok, idősek és kisebb-nagyobb gyerekek csokorban ácsorognak, beszélgetnek a tűz körül. Szerencsére a hatalmas fák és a méretes ernyők sokat felfognak az esőből, ennek köszönhetően egy darabig viszonylag szárazon maradtak a résztvevők. Óvatosan kezdem a kérdezősködést, első körben az érdekel, hogy mi rotyog a bográcsokban. Babgulyás, oldalas savanyú káposztával, pörkölt, és a gyerekek legnagyobb örömére az egyikben tejbegríz gőzölög. A kíváncsiságból idelátogató Etelka nénitől azt is megtudom, nem ez az első alkalom, hogy a majorban élők összejönnek. „Pár éve rendezzük ezt a főzőcskézést, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a családokat.”

Beszélgetőtársam nagy népszerűségnek örvend, lépten-nyomon üdvözlik az ismerősök, alig van érkezése elmesélni, hogy már elmúlt nyolcvanéves, de még mindig be tud járni az orvoshoz az Ófaluba. Kisvártatva egy mosolygós úr csatlakozik hozzánk, de legnagyobb bánatomra nem társalogni jött. A kezében tálka, kedvesen csábítja Etelka nénit egy kis kóstolásra. Nehéz ellenállni az unszolásnak, a gőzölgő, illatos finomságnak, így hát egyedül maradok.

Az eső rázendít, én pedig a családos szekció felé veszem az irányt. Amikor felteszem a kérdést, milyen az élet Péterimajorban, felnőttek, gyerekek kórusban felelnek, „nagyon jó, annak ellenére, hogy nincs itt semmi”. Somogyi Beáta és családja nemrég költöztek ide „innen a szomszédból, az Orbánhegyről”. Azért választották a Péterimajort, mert itt tudták megvenni azt a házat, amilyet elképzeltek maguknak. Beáta nagyon szereti a helyet, szereti, hogy a közösség összetartó, és akárcsak egy faluban, mindenki ismer mindenkit. A hiányosságokat természetesen érzékeli, de véleménye szerint „ez a hely éppen a hiányosságoknak köszönhetően maradhatott ilyen, amilyen”. A fejlődéssel együtt a települések hangulata is változni szokott. Megszűnik a zártság, nagyobb lesz a lélekszám, szétmegy a közösség, eltűnnek a tágas terek. A fejlesztéseket ezek figyelembevételével kellene megtervezni, „mert jó lenne, ha javulna a közlekedés, az ellátottság, de azt is szeretnénk, ha a major megmaradna olyannak, amilyennek szeretjük”.

Berta Zoltán Péter és Berta Horváth Beáta a nagyszülőkhöz szerettek volna közelebb költözni, ezért, otthagyva a belvárost, itt telepedtek le. A közösség hamar befogadta őket, így nem bánták meg a döntést, annak ellenére, hogy a közlekedés pocsék, másfél óra, mire a gyerek az iskolába ér. Nincs bolt, nincs gyógyszertár, Péter szerint az egyetlen hely, ahol összejöhetnek, az a kocsma. Ott szoktak leülni a szomszédokkal, haverokkal, hogy beszélgessenek kicsit. „A kocsma mindössze este nyolcig, kilencig tart nyitva, kulturált, tiszta, a gyerekeket is bátran le lehet vinni, mert közel sem inni járunk oda.”

Pár nappal később visszatérek Péterimajorba, hogy meglátogassam „az egyetlen helyet”, a kocsmát. „Nem jött éppen jókor” – közli velem Péter, a pultos. „Vasárnap este alig vagyunk, csütörtök vagy péntek, akkor van nálunk az igazi élet.” Lehuppanok a kicsi terasz egyik asztalához, a három vendég mellé. Egyikük nem idevalósi, a másik a nevét sem akarja megmondani, de megígéri, bármit elmond, amire kíváncsi vagyok. A mosolygós harmadik, Puca nem olyan zárkózott, mint a barátja, azt is megengedi, hogy lefényképezzem, igaz, a rendes nevét képtelenség kiszedni belőle, azt mondja, írjam csak le nyugodtan, mindenki így ismeri.

A két idevalósi fiatalemberből egy csapásra ömlik szó. Nincs egy bolt, rossz a közlekedés. A 166-os óránként jár, a nagy teherautók, kamionok csak úgy dübörögnek az úton.

Mindenki várja már az önkormányzati választásokat, de a napot csak nyugtával lehet dicsérni, mert szerintük „ígéretekkel tele van a padlás”. Nem olyan régen Bese Ferenc polgármesterjelölt járt náluk, neki is elmondtak mindent: javítani kellene a közlekedést, kellene legalább egy zebra, sebességkorlátozás, szigorúbb ellenőrzés, mert a nagy száguldozás miatt most is meghalt egy huszonegy éves fiatalember. A pesszimista képet Péter árnyalja kicsit: „Már az is sokat jelent, hogy valaki érdeklődést mutat irántuk, veszi a fáradságot és idelátogat.”

Sötétedik, amikor elhagyom a kocsmát, ami a híreszteléseknek megfelelően valóban klassz hely, tágas és tiszta. Külön tetszett, hogy a pulton mindenféle újságok sorakoztak, a helyi lapoktól a sportújságokon át az országos hetilapokig. Péterimajorról ez idáig nem sok mindent tudtam, hiába néztem utána a neten, sehol semmi, még az önkormányzat portálja is csak a botanikus kertet említi. A gazdaságot, ahol egykor szabolcsi vendégmunkások dolgoztak, a hosszan sorakozó munkásszállókat, a gyerekkor emlékeit, az évek óta üresen álló művelődési házat, a víztornyot, a környező tavakat, amiket mára telehordtak minden vacakkal, mosógéppel, akkumulátorral, az összetartó közösséget, a telep hangulatát, a számtalan hiányosságot, a helyben rejlő lehetőségeket, a vágyakat, az elképzeléseket sehol sem említették, csak itt, a majorban terjednek szájról szájra.


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások