Film

Publikálva szeptember 28th, 2019 | által Hello_Soroksar

Volt egyszer egy Tarantino

Kevés olyan rendező van napjainkban, akinek a neve hallatán olyan határozott kép jelenik meg az emberben, mint Quentin Tarantinóénak. A Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, a Kill Bill, mind-mind úgy vonult be a filmtörténelembe, mint a tarantinói univerzum egy-egy újabb világa, amelynek a legjellemzőbb eszközei a vér, a western, az orosz balett módjára előadott erőszak, a színházi szövegkönyvbe keveredett káromkodás és a sors gonosz fintora. Ezek fényében Volt egyszer egy Hollywood visszafogott koktélruhát visel, sehol egy vérfolt, legalábbis elsőre.

A hatvanas évek Amerikájában járunk, egy éppen kihunyni készülő tévés westerncsillag, Rick Dalton és kaszkadőre, Cliff Booth – aki jobbára inkább sofőrködéssel és ház körüli munkákkal szolgálja meg a pénzét – próbál a felszínen maradni. Eközben Dalton friss szomszédja Hollywood idilli villáinak rengetegében véletlenül nem más, mint Roman Polanski és felesége, Sharon Tate, akik látszólag ugyanennek az álomnak egy másik oldalát élik éppen.

Hogy mi történik a maradék szűk három órában? A színészek a tökéletes képi világban, a tökéletes hatvanas években, a tökéletes holly­woodi neonfényben fürdenek. Nincs nagy ívű történet, nincsenek teátrális dialógusok és nem repülnek testrészek a levegőben. Csak bevágódunk Brad Pitt és Leonardo DiCaprio mellé a kocsiba, és átsuhanunk Los Angeles hatvanas évein, hogy aztán Margot Robbie szürreálisan sárga ruháját és tökéletes mozgását kövessük egy estére a Playboy-villába.
Itt minden a filmről mint alkotásról szól. Leonardo DiCaprio – nem meglepő módon – fürdik a színészszerepben, Margot Robbie pedig valótlanul kedves jelenésként formálja meg Sharon Tate-et. Brad Pitt még mindig a legjobb választás az igazi amerikai macsó bemutatására. Elképesztő mennyiségű a popkulturális filmes utalás, cameo, de ez a film nem csak ennyi. Habár mindenki tökéletesen formálja azt a szerepet, amelyet Tarantino kiszabott neki, ez a mozi csak a felszínen követi le tökéletesen a kort, ugyanis rendezőként Tarantino először érzékelteti velünk igazán, hogy ez az ő világa.

Minden a helyén van ugyan, a korabeli reklámok, filmek, az utalások, az operatőri munka, a karakterek, mégsem tudunk igazán elmerülni benne. Mintha a film szándékosan csipkedne meg minket helyenként, hogy ne merüljünk el túlságosan az álomvilágban. Mindenki csak a felszínen tökéletes. Rick Dalton már az első tíz percben itatja az egereket, westernhősszerep ide vagy oda. Sharon Tate horkol, Bruce Lee egy bunkó és Cliff múltja sem makulátlan, enyhén szólva. Ebben a világban minden el van nagyolva kicsit, pont csak annyira, hogy képtelen cukormázas káprázatnak érzékelje a néző, és ebben nem kis szerepe van a kiinduló történetnek, hiszen mindenki tudja, hogy végződött a terhes Sharon Tate számára az az 1969. augusztusi éjszaka. Ezt Tarantino kegyetlenül ki is használja.

Gabriel Garcia Márquezt egyszer megkérdezték, miért lett író, ő pedig azt mondta, hogy Kafka Az átváltozás című novellája gyakorolta rá a legerősebb hatást. „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” Azt mondta, ő addig nem tudta, hogy ilyet is le lehet írni. Tarantino meg merte kockáztatni, hogy egy olyan világot teremtsen meg, amely sose létezett igazán. Ami annyira hiteles és legalább annyi elvárást szül, mint rendezőként a neve, hogy aztán az elvárás látszólagos semmibevételével keltette feszültségre húzza rá a vásznat és vetítse ki rá saját belső világát. Mindent, amit szeret, mindent, ami film és ami filmesként őt inspirálta. A film felétől én biztosan tudtam, hogy Hollywood sosem volt ilyen, a neonfények sosem csillogtak ilyen bódítóan, és mi nézők mind Tarantino fejében vagyunk, aki végső soron valahol azonosul az elmúlás rémével küzdő főszereplőkkel, valahol pedig megvetően inti le őket: „És mi van akkor, ha a western halott? Ha már a múlté és nem lehet rajta változtatni? Majd akkor én feltámasztom!”

BNM


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások