Művészbejáró

Publikálva szeptember 25th, 2019 | által Hello_Soroksar

Jól mentem férjhez, így lettem soroksári

Úgy volt, hogy hármasban találkozunk, a feleség, Szegedi Dóra operett-énekesnő, magánénektanár, a férj, Somorjai István, az opera zenekarának trombitása és én, a riporter. Ám nem tudtunk időpontot egyeztetni, próba, koncert, színház, tanévkezdés, lakásfelújítás, egy művészházaspárnak is ezer hétköznapi gondja van. Így egy kiszakított félórában Szegedi Dórával ültünk le beszélgetni a Galambos János Zeneiskolában a nagy Bösendorfer zongora mellett, ahol a tanítványaival dolgozik.

„Szerintem én normálisan élek, nem művésznősen, smink és jelmez nélkül sokan nem is ismernek meg, akik a színpadon láttak” – kezdi a beszélgetést Dóra. – „A tanítás nagy öröm számomra, mert előcsalogatni valakiből azt a tehetséget, ami benne van, nem kis feladat. A tudásátadás folyamata nemcsak hangképzés vagy énektechnika, hanem egyfajta érzelmi viszonyulás a zenéhez, így az élethez is.” Kézenfekvő a kérdés, hogy vajon ad-e a tanítás akkora sikerélményt, mint a színpad, amikor az ember ott áll egy előadás végén és a közönség tapsol. „Jó érzés mindkettő, de a színpadi siker az ember személyes boldogsága. Az egy teljesen másféle ünneplés. Amikor például az embert ott várja egy malomkerék nagyságú rózsakosár a premieren, ami be se fér a taxiba – az kimondhatatlan élmény.”

Operettprimadonnák nemigen laknak Soroksáron, trombitaművészek már inkább, hiszen ők szervesen hozzátartoznak Soroksár történelméhez. Nem akárkiknek a neve fémjelzi ezt a művészeti ágat, gondoljunk csak a zeneiskola névadójára, Galambos Jánosra vagy Farkas Antal zeneszerző-karmesterre, akinek hangszere ugyancsak a trombita volt, Szekeres Béláról, Palotai Istvánról, Geiger György Kossuth-díjas művészről nem is beszélve. Utóbbi erről azt mesélte, hogy amikor Új-Mexikóban előadást tartott és a magyar fúvósokról beszélt, a legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogyan tudott abban a kicsi országban olyan sok trombitást összegyűjteni az egyik lemezéhez. Erre ő csak annyit mondott: „szóltam a falumban a haveroknak”.

Dóra úgy lett soroksári, hogy idejött férjhez egy trombitáshoz, Somorjai Istvánhoz, aztán az elmúlt három évtized alatt beágyazódott az itteni közéletbe. Férje tősgyökeres soroksári családból származik, szülei a kereskedelemben dolgoztak, a nagypapája cipészmester volt. Dóra korábban csak átutazóban járt errefelé, amikor a Bródy Sándor utcai lakásából a kecskeméti színházba igyekezett, amelynek akkoriban sok szép premiert köszönhetett.

Ők ketten egyébként a németországi Sylt szigetén jöttek össze, ezen a luxusnyaralóhelyen dolgoztak mindketten egy nyáron át. A szakmából felületesen persze már ismerték egymást, a közelség meghozta a szerelmet is. Somorjai István akkorra elvált ember volt egy 10 éves kisfiúval, Dóra pedig éppen szingli, így semmi nem akadályozta őket abban, hogy családot, gyerekeket álmodjanak maguknak. Ám nem olyan könnyű döntés ez, mint amilyennek látszik, hiszen a gyerek felelősség, nem hagyhatja őket az ember estéről estére a színházi öltözőben, és nem hurcolhatja őket városokon, országokon át. Dóra akkortájt hol Kecskeméten, hol Békéscsabán énekelt, és járta a világot. „Arra gondoltam, hogy pontot kell tenni ennek a végére, mert azok a kollégáim, aki csak a karriernek élnek, nem tudom, lesz-e, aki ad majd nekik egy pohár vizet, ha rászorulnak. Persze az is egy út, én sem azért szültem őket, hogy ápoljanak, ha öreg leszek, hanem mert mindig is vágytam a családra. Nem választani akartam a kettő között, csak úgy gondoltam, hogy egy kicsit kiszállok belőle. És visszaszállni már nem volt olyan egyszerű. A férjem állandóan úton volt a zenekarral, sokszor távoli országokban, és nekem nem adatott meg az a szerencsés helyzet, hogy a gyerekeimre valaki vigyázni tudott volna. De nincs miért panaszkodnom. Nyilván lehetett volna másképp is, nagy sikereket elérni, nagy szerepeket eljátszani, de muszáj volt ésszel gondolkodni, hogy a férjem mint zenész, mindig kelendőbb. És az ő pályája korhoz sincs kötve. Egy zenekari zenész elmegy a koncertre, eljátssza a darabot, aztán veszi a kalapját és hazamegy. Egy színpadi produkció, mire előadás lesz belőle, rengeteg gyakorlással jár. Talán keményebbnek vagy szigorúbbnak kellett volna lennem önmagamhoz, a környezetemhez, a családhoz, barátokhoz, ismerősökhöz, de számomra mindig a más dolga volt a fontosabb, az enyémeket hátratoltam. És nem azért, mert hálát vártam, hanem mert ilyen vagyok. Ez sajnos alkati kérdés. Lehet, hogy nem vagyok eléggé életrevaló?”

Dehogynem – gondolom, hiszen mindkét gyermekére nagyon büszke lehet, és ez ki is csendül a hangjából, ahogy róluk beszél. A fia közgazdász, a lánya marketingszakos egyetemi hallgató, mellette angolt tanít óvodásoknak, és édesanyjának „kolléganője” is, ő a Nagyhercegnő Jacobi Viktor Sybill című operettjében a Fedák Sári Színházban. Erre felkapom a fejem, mert kiderül, hogy Anna a kolléganőség mellett tanítvány is, a zeneiskola növendéke, konkrétan Dóráé. Kérdezem, hogy jönnek ki egymással az énekórákon, ő nevetve mondja, nagyon rosszul. Hiába, más a tanár-diák viszony, mint a szülő-gyermeké. A két dudás egy csárdában tipikus esete.
Aztán a gyerekeiről az ő indulására terelem a szót, az érdekel, mit szóltak a szülei, amikor eldöntötte, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezik. Honnan a zene szeretete, a művészet iránti fogékonyság? A nagyszüleiről mesél, az anyai nagymamáról, aki nagyon szépen énekelt, a nagypapáról, a Tiszafüredi Arborétum egykori vezetőjéről, aki a természet ügyeinek intézése közben gyönyörű szipkákat faragott. Édesapja határőr katonatiszt volt, Baján szolgált, így első zenei otthona a bajai zenei általános iskola volt, aztán jöttek a kecskeméti magánénekórák, a szülők pedig tudomásul vették, hogy őt a zene érdekli, és minden idejét erre fordítja. Látták, hogy nála a gyakorlás nem kedv kérdése, hanem felvállalt életforma. Így aztán fel is vették az operett-musical szakra.

Felteszem a protokollkérdést is, amit ilyenkor szokás, mik voltak a kedvenc szerepei. Ő is protokollárisan válaszol, mindegyik szerepét szerette. De ha mégis választani kell, különösen kedves Dunajevszkij Szabad széljének Pepitája, amiért Nívódíjat is kapott. Ez egy táncos főszerep. Azt kissé sajnálja, hogy magas, így a táncosok között kevés partnere akadt. Ezért lett primadonna és nem szubrett, a hangi adottsága is megvolt hozzá. Előfordult, hogy a bonviván mellett magas sarkú helyett lapos cipőben kellett rogyasztani, hogy ne tűnjön magasabbnak.

Attól persze, hogy nincs állandó színházi tagsága, Dóra vendégként ma is játszik, a korát meghazudtolóan fiatalosan, ami egyrészt genetika, de az otthoni kondigépek is hozzátesznek. A soroksáriak manapság a Fedák Sári Színházban láthatják, ahová úgy került, hogy Sárkány Krisztián, a színház vezetője arra kérte, segítsen a fiatal csapatnak hangképzésben, énektanulásban. Aztán Ábrahám Pál Viktória című operettjének bemutatója előtt a primadonna valamiért kiesett a darabból, a jegyek pedig el voltak adva. Beugrott, aztán ott ragadt. Kicsit elkomorodva mondja, hogy a helyi vállalkozók nemigen szponzorálják ezt a kis színházat, tisztelet a kivételnek, pedig ma már a profi, nagy színházak sem élnek meg támogatás nélkül. Úgy tapasztalja, hogy a kultúra a sokadik helyen van a sorban. „Anyósom mesélte annak idején, hogy mennyi dalárda, tánccsoport, miegymás volt itt régen Soroksáron, most, hogy itt van ez a kis színház, lelkesebben kéne fogadni.”

Pedig Szegedi Dóra repertoárjából nem hiányzik a közösségért végzett munka. Hol egyedül, hol közösen a férjével sokszor fellépnek Soroksáron templomi ünnepeken, jótékonysági rendezvényeken, nürtingeni testvérvárosi alkalmakon, egyéb közösségi eseményeken. Hogy mi motiválja erre? „A segítőkészség. Egyszerűen ilyenek vagyunk. Én lepődtem meg a legjobban, amikor Soroksárért Érdemrenddel jutalmaztak, mert semmi extrát nem csináltam, csak ami belülről jön.”

Már szedelőzködöm, amikor a hely szelleme eszembe juttatja, hogy egy nagyon fontos dolgot majdnem elfelejtettem megkérdezni. Van olyan tanítványa, akit ma jegyeznek a művészeti életben? Felderül az arca, és rögtön sorolja, hogy nála tanult énekelni Papp Dániel színművész, Papp János színművész fia, Berecz György színész, zeneszerző, ő egyébként soroksári, és nagyon büszke Paréj Zsuzsára, a sokak által ismert Horváth Judit doktor lányára, aki állatorvos, de remekül énekel, több CD-t is jegyez

„A jövő már az övék. Jó érzés, hogy ezt a jövőt én is formálhattam.”

Péter-Szabó Rozália


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások