Művészbejáró

Publikálva augusztus 26th, 2019 | által Hello_Soroksar

Az ember, aki felmegy a színpadra, és egyedül a hátán elviszi a show-t

Hogy mi az a szving? A jazz egyik műfaja, amely az 1920-as évek Amerikájában született, a legendássá lett szesztilalom, a nagy Gatsby idején. „Kellékei” a csillogó báltermek és színpadok, füstös mulatók, nagybőgő, dob, szaxofonok, trombiták, harsonák, lüktető, karakteres ritmus, sajátos belső hullámzás, a színpad előtt polgárpukkasztó módon táncoló párok és a „huszadik század egyik legnagyobb találmánya, egy karakteres figura, aki felmegy a színpadra, és egyedül a hátán elviszi a show-t, miközben a színházon kívül rekedt több tízezer rajongó megbénítja az utca forgalmát”. A műfaj népszerűsége egészen az ötvenes évek végéig töretlen maradt, de az előadótermek ragyogásával együtt a szving is kopni kezdett. A fiatalokat többé már nem Frank Sinatra és Dean Martin, vagy a The Moonglows zenekar hozta lázba, hanem többek között Little Richard, Elvis Presley és Mick Jagger. Közel hetven évvel később, hála az olyan zenészeknek, előadóknak, mint Gájer Bálint, a szving újra felhevíti a lábunk alatt a talajt.

– Amikor az interjú helyét és idejét egyeztettük, azt hittem, a belváros közepén fogunk leülni valahol beszélgetni.
– Ha tehetem, akkor ki sem mozdulok Soroksárról. Szeretek nyugiban itthon lenni, a nagy pörgés után jólesik kicsit lassítani, lecsendesedni. Két éve, éppen a zene világnapján, október elsején költöztem ide, amiben döntő szerepet játszott, hogy Soroksár sok mindenben emlékeztet szülővárosomra, Marcalira: emberléptékű hely, van tér, vannak színek, a nyitott ablakon keresztül érezni lehet az évszakok illatát, és itt még szeretik számon tartani egymást az emberek.

– Úgy tartják, a zenei tehetség gyakran öröklődik. A te esetedben mennyire állja meg a helyét ez az állítás?
– Igazán nagy sztorit nem tudok mesélni. Édesanyám óvónőként dolgozott, és a nagy nyüzsgés után többnyire szerette, ha csend van körülötte. Édesapámmal, aki szintén pedagógus volt, már más a helyzet, ő szereti a zenét, és ünnepek, nagyobb események alkalmával a Calypso kórussal és a helyi néptáncsoporttal közösen összehozott előadásokon gyakran fel is lépett. Előadták például a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című rockoperát, a Magyar misét, és elfogultság nélkül mondhatom, ő volt a legjobb előadó a társulatban.

– Úgy tudom, a Swing Karácsony című lemezeden énekelsz is vele egy duettet.
– Így igaz, és volt már, hogy koncerten is énekeltünk együtt.

– A neved mellett plakátokon, műsorfüzetekben azt olvashatjuk, a „szving hercege”.
– Ez nem egy nagyzási hóbort, a tévés szereplések alkalmával ragadt rám. A közönség, a média szereti felcímkézni az embert, mert így jobban be tudják határolni, mire is számíthatnak, ha meghallanak egy-egy nevet. Végül is nem bánom, hogy így alakult, mert a címke illik ahhoz a műfajhoz, amit művelek, másrészt pedig valahol megtisztelő is.

– Miért éppen a szvinget választottad? Nem idejétmúlt műfaj egy kicsit, főleg egy fiatalember számára?
– A szving az egyik legjobb dolog a világon, tele van játékossággal, humorral, és hatalmas teret ad az énekesnek, hiszen színpadi műfaj. Itt elő kell adni a történetet, az érzést, amikor mész az utcán és a város fényei kigyulladnak. Amúgy meg nem hiszem, hogy létezik műfaj, ami idejétmúlt lenne, inkább azt mondanám, hogy mindegyiknek újra meg kell találnia a maga helyét. Például a népzenét újra divatossá tette a táncházmozgalom, otthonra talált a különböző fesztiválokon, az előadótermekben. A szving két korszak határán született. A rádiónak és a lemezkiadásnak köszönhetően a lázadás egyik formája, a tömegkultúra előfutára volt, de még a nagypolgári élet díszletei között. Amikor a változás megérkezett, az új korszakhoz már nem illett az öltöny, a csillogás vagy a 12–25 főből álló zenekar. Sokan próbálkoztak a műfaj újjáélesztésével, például a nyolcvanas években a The Star Sisters, majd tíz évre rá az egyik nagy kedvencem, Harry Connick Jr., de igazi áttörést a kétezres évek elején Michael Bublénak sikerült elérnie, mégpedig azzal, hogy visszahelyezte a szvinget oda, ahová való: színháztermekbe, nívós, táncos összejövetelekre, tágas termekbe.

– Fiatal korod ellenére már számos szakmai díjat bezsebeltél, és az a hír járja rólad, hogy versenyre kelhetnél a világ legjobb előadóival is.
– A marcali zeneiskolában volt egy tanárom, Sárkány Zsolt. Igazából minden fontos dolgot tőle tanultam: hogyan kell a közönség figyelmét felkelteni, bevonni őket a játékba, az előadásba, miként kell improvizálni, reagálni a váratlan helyzetekre, és arra is ő tanított meg, hogy élvezzem a zenét, élvezzem, amit csinálok. Aki gyerekkorában tanult valamilyen hangszeren, az tudja, milyen fárasztók tudnak lenni az órák. A mai napig nem tudom, hogyan csinálta, de Sárkány tanár úr óráin senkinek sem tűnt fel az említett nehézség.

– Mennyire ismert, mennyire népszerű a nagyközönség körében az, amit csinálsz?
– Népszerű, de nem abban az értelemben, hogy a csapból is Gájer Bálint vagy a szving folyik. A rádiók nem játsszák ezt a műfajt, de hál’ Istennek ott vannak az internet kínálta lehetőségek, a zenei tartalmakat nyújtó YouTube-csatornák. A nagyobb fesztiválokra, bár a szervezők elismeréssel beszélnek a műfajról, nem hívnak sem engem, sem a hozzám hasonlóan szvinget játszó magyar együtteseket, de annál többet lépek fel kisebb, de nívós fesztiválokon, gasztroeseményeken, városi rendezvényeken, klubokban. Például az Orfeumban havi rendszerességgel koncertezem, és ott vannak még a céges rendezvények, esküvők. Az élet tele van ünnepekkel, találkozásokkal, amelyek elképzelhetetlenek zene, tánczene nélkül, de az ember még a hétköznapokon, az autóban ülve vagy takarítás közben is feldob valami pörgős ritmust, hogy jobban menjen a munka. Véleményem szerint öreg hiba, ha valaki mindenkinek meg akar felelni, mindenkinek játszani akar, és a népszerűség érdekében rossz kompromisszumokat köt, amivel óhatatlanul is egyre lejjebb pakolja azt a bizonyos lécet. Én azt tapasztalom, hogy fel lehet emelni a közönséget, hogy az emberek felismerik és értékelik, sőt igénylik a minőséget.

– Növelte az ismertségedet a TV2 The Voice című vetélkedője, ahol második helyezést értél el?
– Én a szakmából érkeztem, nekem már a vetélkedő előtt is rengeteg fellépésem volt, sokan kerestek, szerettek, de népszerűség híján nem voltam húzónév, nem voltam túl jól megfizetve. Úgy kalkuláltam, ha sikerem lesz, jobban megbecsülnek anyagilag is, így vissza tudok forgatni valamennyi pénzt a zenébe. Ha nem, akkor rosszabb tárgyalási pozícióban leszek, mint előtte. A kockázat nagy volt, de bejött.

– Nem erősíted a sztereotípiát a föld felett lebegő zenészekről.
– Aki a zenélést komolyan veszi, annak szüksége van arra, hogy a földön is meg tudjon állni, mert a fejlődéshez sajnos pénzre is szükség van. A felszerelések karbantartása, frissítése, a lemezkészítés, a klipek elengedhetetlenek a munkához, akárcsak az alkotáshoz szükséges idő, a fellépések, forgatások szervezése, lebonyolítása. Eleinte szükségből csináltam – magad uram, ha szolgád nincsen –, aztán amikor a Group’n Swinggel játszottam együtt, már megengedhettük magunknak, hogy felvegyünk egy szakembert az üzleti ügyek, a szervezési feladatok intézésére. Azonban nem sokkal később a fiúk már könyörögtek, hogy inkább intézzem én a dolgokat tovább. Azóta is én magam intézem az ügyeimet.

– A nagy klasszikusok mellett saját dalokat is énekelsz, és szeretsz kiruccanni a latin zene és a pop-rock világába. Van már három nagylemezed, a negyedik készülőben.
– A műfajt zenei óriások teremtették, Bing Crosby, Frank Sinatra, Harry Connick Jr., az ő számaikat énekelni, újragondolni a világ egyik legjobb érzése. De ugyanilyen izgalmas valami újat létrehozni, valami szokatlant kipróbálni. A készülő nagylemezem első nyilvános dala, a Törj ki a mából is ezt üzeni. Szeretném arra biztatni az embereket, hogy néha el kell hagyni a komfort­zónánkat, néha le lehet cserélni az öltönyt például bőrdzsekire, bele lehet csempészni egy kis rapet a szvingritmusok közé, ott lehet hagyni az íróasztalt, a hétköznapi rutint és táncra lehet perdülni kicsit.

– Nagy emberek, nagy nevek. Van első hely a listádon?
– Igen van, Michael Bublé. A választás nem szakmai szempontok alapján történt, mert úgy igen nehéz lenne csupán egyetlen nevet említeni. Bublé egész élete a példa: az értékrendje, a család iránti szeretete, az elkötelezettsége, hogy képes ezt a szakmát alázattal, függőségek nélkül ilyen magas szinten művelni.

– Hogyan állsz álmok és tervek tekintetében? A következő nagylemezed után milyen meglepetést tartogatsz a rajongók számára?
– A saját számok mellett a karácsonyi albumomhoz hasonlóan szeretnék magyarul lemezre énekelni néhány számot a legismertebb szving­slágerekből. Sajnos mi magyarok nem beszélünk valami jól angolul, és én szeretném, hogy az emberek ne csak a dallamokat ismerjék, hanem a koncerteken vagy otthon a fürdőszobában ők is énekelhessék ezeket a nagyszerű dalokat. Álmok tekintetében pedig azt hiszem, jól állok. Valójában már ott is vagyok.

Haluska Ibolya


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások