Itthon

Publikálva augusztus 21st, 2019 | által Hello_Soroksar

Nem könnyű megmaradni a kaptafánál

„A természet lábakat ad a táncosnak, a művészet pedig megtanítja használni őket” – ám nem árt hozzá egy megfelelő cipő, ami kecsessé teszi a táncoslábat. Ilyet készíteni maga is művészet. Ki gondolná, hogy a soroksári Kelep utca egyik házkapujának kilincsét egymásnak adják a leghíresebb magyar néptáncegyüttesek tagjai és beszerzői. Megyesi Sándor cipészmester műhelye látja el kitűnő minőségű, kézzel készített bőrlábbelivel, csizmával, karaktercipővel vagy éppen papuccsal a Magyar Állami Népi Együttest, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest, a Bihari Táncegyüttest, rengeteg színházat, de járnak ide messze földről, Finnországból, az Egyesült Államokból és még jó néhány országból, ahol a tánccsoportok magyar népzenére ropják.

Megyesi Sándor kedves szóval invitál a műhelyébe. Ahogy belépek, rögtön megakad a szemem a szemközti falon csüngő régi csizmákon, van közöttük Bilgeri is, felismerem, apámnak is volt ilyen. „Ezeket a csizmákat Geiger Gyuri apukája készítette – mondja Sándor –, ő is cipészmester volt.” Ebből is látszik, hogy minden mindennel összefügg, bár Geiger Gyuri nem lépett az apja nyomdokába, ő trombitaművészként teljesedett ki, és a Kossuth-díjig vitte, Megyesi Sándor viszont folytatta az apai mesterséget. De a művészet közös. Hiszen művészi fokon készíti a tánccipőket, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a szegedi papucsokért Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.

Aki mostanság szeretne karaktercipőt vagy tánccsizmát rendelni, az csak 2020-ban húzhatja a lábára, annyi a megrendelés. Nem csoda, hiszen Magyarországon már csupán két olyan csizmadia van, aki megfelel a legszigorúbb minőségi követelményeknek, és akit a magyar állami tánccsoportok is elfogadnak. Kóklerek persze akadnak bőven, akik műbőrből, műanyag talppal gyártanak, „de az nem tánccipő” – jelenti ki a mester öntudatosan. Ráadásul ugyanazon az áron sózzák rá a hiszékenyekre, akik bedőlnek nekik. Először. „Másodszor már többnyire hozzánk jönnek” – jegyzi meg.

Annak ellenére, hogy Sándor nem csizmakészítést tanult, saját technikája van a csizmaszár kikeményítésére. Két és fél évébe telt, mire kikísérletezte. Eredetileg színházi cipők készítésével foglalkozott, ez az a terület, ahol mindent meg lehet tanulni, amit ebben a szakmában tudni kell. A balettcipőtől a bocskoron át a barokk lábbeliig – mindenre szükség van a színpadon. Felteszem az ilyenkor szokásos kérdést, hogy miért éppen ezt a mesterséget választotta. A választ előre sejtem, ám az is eszembe jut, hogy az ember számára a szülei nyomdokába lépni nagy kihívást jelent, ami egyszerre lehet vonzó és taszító.

Legrégebbi emlékeiben ott van a csiriz és a bőr jellegzetes illata – kezd bele életmeséjébe. Szavaiból kiderül, az éles szemű édesapa hamar felfedezte az apró fiúcska kézügyességét, és engedte, hogy a maradék bőrdarabokból pénztárcát, kulcstartót készítsen. Sőt, biztatta. Az út ennek ellenére mégsem volt túl egyenes, Sándor az autószereléssel is kacérkodott, ám végül mégis a bőripari szakközépiskolát választotta, ahol akkoriban még nem volt specializáció, a tervezéstől kezdve a cserzésen át a cipőfelsőrész-készítésig a mesterség minden egyes fázisát megtanították. Még az ortopéd cipő is helyet kapott a tananyagban. Hálásan emlékszik vissza egykori oktatóira, de mint mondja: a legtöbbet mégis az édesapjától tanulta.

Ahogy fogalmaz, a „táncot viszont ő hozta haza”, amikor otthagyta az Operettszínházat, ahol addig dolgozott, és édesapja műhelyében folytatta. Bár a mondás szerint a jó bornak is kell a cégér, reklámra nemigen volt szükség. A táncosok egymásnak adták a címét, mert a Megyesiék cipőit jószerével csak megunni, elnyűni azonban nemigen lehetett. Míg mások csak a hasznot hajtották, őt inkább az az elismerés tette boldoggá, amit a visszatérő kuncsaft jelent.

Amikor az utánpótlás kerül szóba, az arca kissé elkomorul. Az nincs – mondja kurtán, majd hozzáteszi: „a mai fiatalokat csak a számítógépes tervezés érdekli, a kézi munkával nem akarnak foglalkozni. Mi még a kaptafán tervezünk, bár nyilván a számítógépé a jövő”.
Az is problémát jelent, hogy az oktatásból hiányzik a cipészképzés, az egykor volt iskola már jó ideje bezárt. Ha valaki mégis ezt a mesterséget választja, annak igazi akadálypályán kell végigmennie.

Ha belegondolunk, hogy a 18–19. században egy magyar falura több cipészmester is jutott, köztük messze földön híresek, akik bécsi kollégáikkal vetélkedtek, szinte bántó, hogy Olaszország lett cipőnagyhatalom, nem a mi hazánk. Az is biztos megérne egy misét, hogy az ősi hagyományokkal büszkélkedő magyar bőripar hogyan és miért sorvadt el mára.
Figyelem, ahogy dolgozik, magam sem hittem volna, hogy a kaptafára húzás ilyen nagy erőkifejtést igényel. Amikor elkapja a tekintetem, mintha csak olvasna a gondolataimban, megjegyzi, ez egy szép, de nem könnyű mesterség. Nem titkolja, gyakran mindkét karja begyullad. Előbb-utóbb neki is gépre lesz szüksége a munkafázis kiváltásához.

Amikor a gyerekeire terelem a szót, hogy vajon itt, a Kelep utcában lesz-e folytatás, elneveti magát. A fia nemigen, talán majd a lánya. Azt mondja, nem szeretné veszni hagyni, amit ő meg az édesapja felépített, így a pályaelhagyó osztálytársait próbálja meg visszacsábítani a szakmába, néha eredményesen. Egy régi diáktársa például neki köszönheti, hogy ma már Hollywoodban dolgozik keresett cipészmesterként.

Megüti a fülem, mert többször fogalmaz úgy, hogy egyedül van. Így hát az édesapjáról kérdezem, aki két éve hunyt el. Milyen volt a kapcsolatuk, megfért a két dudás egy csárdában? Kicsit elcsendesedik az amúgy nagyon is dinamikus férfi, könnybe lábadt szemmel mondja, hogy nagyon hiányzik, talán nem is tudja soha feldolgozni az elvesztését. Munka közben képzeletben még ma is vele beszélget. Erőt vesz magán, és elmeséli, hogy az édesapja halála előtt két héttel készítette el egyedül élete első kemény szárú csizmáját. Mikor megmutatta neki, ő csak annyit mondott: „most már elmehetek”. Bármennyire is fáj, mégis ez volt a legnagyobb elismerés – teszi hozzá.

Az élet megy tovább, így hát a hagyományról és a modernségről kérdezem. A múlt önmagában csak múzeum, a gyökérből hajtásnak kell erednie. A hagyomány akkor élő, ha minden nemzedék hozzáteszi a magáét. Így van ez a néptáncban és a cipészmesterségben is – mondja.

Megyesi Sándor műhelyében olyan karaktercipők is készülnek, amelyek nem csak a színpadon hordhatók. Díszesebbek, nyújtottabb orrúak, hogy a fiataloknak is tessék. Viszik menyecske- vagy esküvői cipőnek, de hordják a hétköznapokban is. Bármilyen színben elkészíti.

Amikor elköszönünk egymástól, biztatnám, de inkább csak magamban summázom, kár lenne, ha a mester nem lelne követőre.

Péter-Szabó Rozália


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások