Kaleidoszkóp

Publikálva július 30th, 2019 | által Hello_Soroksar

Kelepelő hajómalmok

A Vasárnapi Újság riportere 1905-ben a soroksári Kis-Duna mentén sétálgat, elbűvöli az érintetlen vízi világ, és nem titkolt melankóliával írja, hogy „a parton pátriarchális vízimalmok kelepelnek csendes zakatolással”. Nem kéne meglepődnie ezen, hiszen a soroksári malmosok, különösen a „hajós malommesterek” híresek voltak, és nem is voltak kevesen.

1867. szeptember 17-én kelt az az adásvételi szerződés, amelyben a londoni székhelyű General Company (for the promotion of Land Credit) társaság nevében egy bécsi úr, bizonyos Ferdinand Schaefer eladóként szerepel. Az adásvétel tárgya „a vízimalomjog a soroksári Dunában a soroksári határ mentén, mégpedig a Soroksár-Gubacstól Soroksár-Haraszti határpontokig”. A vevők kivétel nélkül mind „soroksári állandó lakosok és malommesterek”, a kontraktus fel is sorolja mind a harminchatuk nevét (Andraczi Andreastól és Eisrich Franz özvegyétől, született Schneck Theresiától egészen Zeitler Johannig és Zwick Jakobig). Egy emberöltő múlva, 1900 körül a Müller-Insel, a Malomsziget mindkét oldalán, a Kis-Duna- és a Nagy-Duna-ágban is sűrűn sorjáznak a vízen a malmok. A tulajdonosok akkor is svábok, egyetlen magyaros névvel találkozhatunk, őt Baranyainak hívják, ám a keresztneve Ludwig. Wieland, Holzmann, Schuster, Berger, Schmied, Holbig – a legismertebb malommestercsaládok Soroksáron már a 18. század derekán is német ajkúak voltak, azok is maradtak.

Hős tutajosok

Valahogy úgy képzeljük, hogy a tutajosok igazi kalandorok lehettek, belevaló, kemény fickók. Lehet, hogy olyanok is akadtak. De azért nem mindegyik. Sokszor lusta naplopók, mihaszna munkakerülők voltak. Akik még az életüket is hajlandók voltak kockára tenni, csak dolgozniuk ne kelljen. A tutajos nem volt gazdag ember, jómódúvá sem lett soha. Tulajdonképpen nem is keresett, amit csinált, nem pénzért, hanem a kalandért, a szabad élet gyönyöréért csinálta. A régi forrásokból azt silabizálhatjuk ki, hogy amíg a tutajos odavolt, addig otthon a gazdasága leromlott, gyermekei éhségtől sivalkodtak. Már az is nagy dolog volt, ha embert próbáló útjáról a tutajos nem fülig eladósodva tért vissza. Mert a tutajost – akár székely volt, akár ruszin, tót vagy román – vonzotta a pálinka. Ami olykor gyorsabban fogyott, mint a vízi út, így hát az ismertebb tutajállomásokon, s egyáltalán a partokon minden hajításra pálinkásnők várták őket árujukkal. És nem csak azok. Várták őket mindenféle némberek, bővérű lotyók.

Az is igaz, hogy mint minden régi mesterségnek, a tutajkészítésnek is megvoltak a maga fortélyai. Különböző kötések, speciális szerszámok, lyukasztófejszék, fúrók, vésők és fűrészek. Olyasféle szakszavak, mint vezértalp, kormánytalp, féktalp, „csikó” vagy fartalp, gúzstövis, gúzsszaru, gúzsgyűrű, fékművek és fékfák, kormányrudak, jármok. Különféle póznák és csáklyák, láncok és kötelek, fenyő- és tölgyhevederek. A járomból és kormányból álló apacsinák, a kontyolás és gerezdelés mind arról tanúskodnak, hogy sok ismeret, komoly tudás kellett ahhoz, hogy valaki jó tutajt építsen.

Pokolkő és Ördögpata

A 19. század közepi források szerint a Tiszát, a Dunát, a Marost vagy a Vág folyót húsvét után valósággal elborították a tutajok. A kisebbek üresek voltak, a nagyobbakon tört sóval rakott hordók sorakoztak. Egy tutajon akár hatvan hordó, egy hordóban öt mázsa kősó volt. De szállítottak a tutajok szarufát, deszkát, zsilipdeszkát, „faragott és gomolyaglécet”, zsindelyt és tűzifát, szőlőkarót, a Kis-Besztercén sok száz üveg borszéki borvizet is.
A hegyek, havasok közt olyan sebesek a folyók, hogy – amint azt egy 19. századi szerző, Doktor Fodor András írja – „erős embernek kell lennie, aki a vágtató víz sodrásirányában úgy tud követ elhajítani, hogy az elé essen a tutajnak”. Az útvonal mentén a veszélyes szirtek a szörnyethaltak neveit viselték – „Víg Antal köve”, „Kucsuk Máté szirtje” –, mások beszélő nevet kaptak – „Fortyogós”, „Pokolkő”, „Boglyas”, „Ördögpata”, „Kecskeláb”. Ha az egyik tutaj szirten, zátonyon, gáton fennakadt, s a többi ráfutott, azt „lepadolásnak” nevezték. Előfordult, hogy negyven-ötven tutaj szaladt egymásba; ilyenkor aztán, hogy nehogy lábukat, lábfejüket veszítsék, szökdécselhettek egyik tutajról a másikra a legények.

Nehéz életüket olykor még a hajósmolnárok is nehezítették.

Fosztogató molnárok

Azt gondoljuk, hogy a molnárok termetes és víg kedélyű emberek voltak? Lusták és pohosak, akiknek liszttől volt deres a bajszuk és a szemöldökük? Lehet, de hogy nem mind olyan volt, arról is regélnek a régi források. Az úgynevezett „fosztogató molnárok” csapdát állítottak a tutajosoknak, vámot szedtek tőlük. A part menti pusztuló, csőd szélén álló malmok molnárjai egyenesen lesték a tutajosokat, szinte belőlük éltek. A hajómalmok − amelyek a legerősebb sodrásra települtek – még veszélyesebbek voltak. A tulajdonos gyakran provokálta az ütközést, hogy így szerezze be deszka- és gerendaszükségletét. Némely források szerint a folyó menti „ringy-rongy csárdák” korcsmárosai gyakran szövetkeztek a hajómolnárokkal, s a tutajosoknak darált keresztespókkal, viperaméreggel, belénddel és nadragulyával kevert bort vagy pálinkát adtak, hogy azok elkábuljanak, aztán a vízen minél nagyobb galibát, kárt okozzanak.

Hajómalmok a Dunán

A hajómalom valójában a helyhez kötött alulcsapós vízimalom úszni tudó testvére volt. Amikor dolgozott, mindig kikötötték, lehorgonyozták. Nagy előnye volt, hogy nem függött annyira az időjárástól, csapadékmennyiségtől, mint szárazföldi rokona. Molnára aszálykor, középvízkor, áradáskor is megtalálta neki a legelőnyösebb helyet. Ráckevén, Soroksáron, Óbuda környékén mindig sok hajómalom működött. Bizonyára kevesen gondolnák, hogy a magyarországi folyókon még az 1940-es és 1950-es években is viszonylag nagy számban dolgoztak úszó malmok. A Kalocsához közeli Uszód alatt még 1955-ben is működött egy hajómalom, amely az előző évszázadból maradt ott hírmondónak, s amelyet az 1956-os tavaszi jégzajlás tört össze. Az utolsó paksi hajómalom 1959–60 telén pusztult el. A soroksári Duna-ágban sokáig létezett a ráckevei Gyurcsik-féle hajómalom. 1962-ben felújították, és a piaci sétány mellett volt kikötve. A malmok kikötése, vagyis az Öreg-Dunára vontatása tavasszal történt, József-nap után. A hazaszállítás, a telelőbe vontatás pedig – az időjárás, a jég függvényében – október folyamán, de legkésőbb András-napkor, november 30-án.

Emlékezés az utcanevekben

A soroksári Molnár-sziget északi csücskétől egészen a déli csücsökig, ahol a Gyáli patak betorkolásával egyvonalban ismét összetalálkozik a két Duna-ág, a folyó mindkét ágán vízimalmok sorakoztak egymás mögött. 1890–1900 körül a legészakibb malom tulajdonosa Zwick Ludwig, a legdélebbié Schwab Kaspar volt. A sziget környékéről eltűntek ugyan a hajómalmok, de ha átgyaloglunk a hídon, ma is ilyesféle utcanevekbe botlunk – Molnár utca, Liszt utca, Kötél utca, Fogaskerék utca, Dara utca, sőt Hajómalom utca –, és ez szívet melengető. És azt hányan tudják manapság, hogy a Házhajó és Völgyhajó utcanév, mert ilyen is van, vajon mit takar? Elárulom. A házhajó maga a hajótest volt, benne a garatokkal, malomkövekkel, gabonával, liszttel, ládákkal, a molnár hálókamrájával. A völgyhajó pedig az a kisebb bárka volt, amely a vízbe merülő lapátkerék tengelyének másik végét tartotta.

Marek János


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások