Művészbejáró

Publikálva június 30th, 2019 | által Hello_Soroksar

Minden nap felütök egy verseskötetet

Április 30-án a soroksári Fatimai Szűzanya templomban megrendezett Magyar Istenes Versek Szavalóversenyén Kubik Anna Kossuth-díjas színművész is tiszteletét tette, úgy is, mint a zsűri egyik tagja és úgy is, mint régi, kedves ismerős, barát. A művésznővel a verseny apropóján beszélgettünk költészetről, versmondásról, küldetésről és színházról.

– Mióta értékeled a fiatal versmondókat a soroksári Fatimai Szűzanya templomban?
– Szinte az első pillanattól. Minden évben megjön a telefon Fabók Endrénétől, Editkétől, aki egy csodálatos, lelkes tanár, olyan, akire mindenki úgy gondol, hogy ilyet szeretett volna ő is. Rendkívül színvonalasan szervezi meg a szavalóversenyt, fantasztikus megnyitóbeszédeket mond. Szívügye a költészet, hogy a versmondás ne kerüljön a letűnt műfajok közé. Az elmúlt években a versenynek rangja lett, és a helyszín is nagyon sokat ad hozzá. Ez egy gyönyörű, világos, napfényes, modern templom, ami maivá, élővé teszi az egész eseményt.

– A részt vevő gyerekek különböző korcsoportokból kerülnek ki, az ötödikesektől a középiskolásokig. Egy tízéves gyerek képes hitelesen interpretálni egy istenes verset?
– Hogyne. Sokat beszélünk a gyerekekkel a versválasztásról, elmagyarázzuk nekik, hogy olyan verset kell mondaniuk, amit megértenek. A kicsik a közérthetőbb költeményeket választják, de én azt sem bánom, ha valaki úgy áll ki, hogy nem érti minden mondatát vagy metaforáját, hanem csak érzi, hogy egy-egy gondolat fontos, és belevág. A művészetnek rengeteg ösztönös összetevője is van.

– Hasonló nagy feladatod a 2010-ben alapított Székelyföldi Verstábor Csíkcsomortánban, amely három éve az alapító, Varga Sándor halála óta az ő nevét viseli. Mi lesz az idén a jelmondat?
– Korábban volt már témánk a hazaszeretet, a hit, a természet, a család, volt 1956 is, jövőre pedig Trianon lesz a 100. évfordulón. Az idén a szűkebb szülőföld kerül a középpontba, és kifejezetten azt szeretném, ha a gyerekek odavalósi költőtől hoznának verseket. Ennek a korosztálynak még tanítani kell, hogy meg kell becsülni, büszkének kell lenni arra, ahonnan származol. Ehhez fel kell fedezniük a szülőhelyüket.

– Van módszertana a versmondás átadásának? Hogyan lehet ebben segíteni, hiszen mindenki más, mindenki saját magán szűri át a verset, a saját érzéseivel fűszerezi azt.
– Nem azt tanítjuk, hogyan kell elmondani egy verset, hanem hogy hogyan kell megközelíteni. A róla való gondolkodást. Eleinte azzal foglalkozunk, hogy mi a vers, miért jó, hogy létezik költészet a világon, miért írnak a költők verseket, és miért mondjuk el őket mi, előadók. Aztán a vers­választásról beszélgetünk, mi a jó versenyhelyzetben, kinek mi áll jól, miért jó az olyan vers, aminek minden sorával egyetértesz, a szívedből jön, hogyan találsz rá. Utána a verselemzést vesszük górcső alá, a végén pedig a versmondás külső körülményeiről esik szó, kezdve attól, hogy hogy illik felöltözni, megjelenni mások előtt, egészen a testbeszédig. Ezeket el is játsszák a gyerekek, hogy hogy megy ki a színpadra az önbizalomtól duzzadó, vagy a szorongó, és ilyenkor jókat derülünk.

– Hogy lehet bekerülni ebbe a táborba? Gondolom, elég nagy a tolongás.
– Szigorú szabályok vannak, csak szavalóversenyek győztesei jöhetnek. Miután az alapító Varga Sanyi székesfehérvári volt, a fehérvári önkormányzat vállalta, hogy az ott döntőbe jutott gyerekeket ingyen táboroztatja. Hozzájuk csatlakoznak a határon túliak az elszakított területekről, délvidékiek, kárpátaljaiak, erdélyiek. Nagyon gazdag programunk van, nemcsak verselünk, hanem kirándulunk, Erdély legszebb helyszíneit keressük fel, esténként táncházat tartunk a híres csomortáni táncegyüttessel, vendégeket, előadókat hívunk meg, lelkészek is járnak hozzánk. Egyik évben Wittner Mária volt nálunk. Sose felejtem el azokat az arcokat. A gyerekek többnyire semmit sem tudnak a forradalomról, és akkor találkoznak egy asszonnyal, akit kötél általi halálra ítéltek, aki a zárkaélményeiről mesél nekik, ámulattal hallgatták őt. Azután vannak játékos személyiségfejlesztő foglalkozások, szóval egy perc szabadidőt sem hagyunk nekik. Fárasztó, ugyanakkor nagyon feltöltő, én magam is minden évben alig várom a nyarat, hogy elkezdődjön a tábor. A végén sírva-ríva búcsúznak egymástól a fiatalok, életre szóló barátságok köttetnek. Manapság éppen a közösségekből van a legnagyobb hiány.

– Már hat éve, hogy elszerződtél a Csokonai Színházba. Otthonra leltél Debrecenben?
– A színházban igen. A város, az alföldi gondolkodásmód kicsit furcsa nekem, én dunántúli vagyok. Viszont a színházban csodálatos lehetőségeket kaptam, amikhez Budapesten nem biztos, hogy hozzájutottam volna, úgyhogy nem bántam meg. Ha odaszerződtem volna a Nemzeti Színházhoz, és megnézem, hogy hasonló korú kolléganőim mit játszottak el, és én mit, akkor nagyon sokat köszönhetek Debrecennek.

– Mely szerepekre gondolsz?
– Például Szabó Magda Az ajtójának Emerencére. Kevés olyan színész van ma Magyarországon, aki színházi alakítással nemzetközi díjat hozott el, én ezt is megkaphattam a sorstól. Rickl Mária is csodálatos feladat volt a Régimódi történetben, a Gizella úgyszintén Ratkó József Segítsd a királyt! című darabjában, nagyon örültem a Macskajátéknak is, most pedig egy ősbemutatón vagyok túl, Zalán Tibor unferlédijén. Az összes debreceni szerepemet azzal a szóval jellemezhetem, hogy méltó. Jövőre pedig Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása vár rám.

– Közel negyven éve vagy a pályán, ezt csak azért merem mondani, mert valahol azt nyilatkoztad, hogy az idő múlása nem zavar. A pályától voltaképpen mindent megkaptál: lehetőségeket, vágyott szerepeket, a közönség szeretetét, szakmai elismerést, a legmagasabb díjakat. Van, ami még hiányzik ebből a sorból?
– Egyedül az, hogy ez a pálya olyan legyen, olyan maradjon, mint amilyenre én valaha vágytam.

– Milyet szerettél volna?
– Minden ágát-bogát művelni a szakmának, de ez már nem jön össze, mert valahol útközben a rádió- és a tévéjátékok elvesztek. Valaha én is azért lettem színész, mert láttam a tévében A kőszívű ember fiait vagy a III. Richárdot, láttam, hogy a szónak ereje van, hogy az tudatformáló, az érdekes. De ha ma csak celebeket, valóságshow-kat, sekélyes vetélkedőket látnak a gyerekek, akkor ők is csak pénzt akarnak keresni gyorsan és könnyen.
– Ugyanakkor tele vannak a színházak, alig lehet jegyet kapni.
– Ezt aláírom, de a szakmának kell lennie népművelő feladatának is. Ifjúságnevelés, hazafiasságra nevelés, amit az én elődeim még a fejünkbe vertek, mint Sinkovics Imre, Agárdi Gábor, Kállai Ferenc és mások. Ma már csak héttől tízig szórakoztatunk, ezt a másik funkcióját teljesen elvesztette a színház, ami nekem fáj. Kicsit úgy érzem, hogy én már kifelé tartok ebből az újfajta színházfelfogásból, ami egyrészről természetes, hiszen generációról generációra változnak a dolgok. Mi is elütöttünk a még ágáló, szavaló nemzedéktől, mi már nem szavaltunk, hanem verset mondtunk, más színházeszményt követtünk. Lehet, hogy én is megöregedtem, de már nem akarok minden darabban énekelni meg táncolni.
– Ettől függetlenül ma már te vagy a színművészet nagyasszonya, olyan, mint amilyen a mi fiatal éveinkben Sulyok Mária, Tolnay Klári, Dajka Margit vagy Ruttkai Éva volt.
– Ez soha egy percre sem fordult meg a fejemben. Fiatal, jó csapat van Debrecenben, nagyon jól kijövünk egymással, nem gondolom, hogy olyan szakadék lenne közöttünk, mint amilyet én éreztem annak idején, amikor Lukács Margittal játszottam együtt. Az egy nagy, bizsergető érzés volt.

– Lehet, hogy most meg egy mai ifjú színésznőnek csodálatos ajándék, hogy veled játszhat egy színpadon.
– Ezt én nem tudom megítélni, nem is az én dolgom. A hatásommal pedig sohasem foglalkoztam, mert rengeteg energiát vesz el attól, ami igazán fontos. A figurát, az emberábrázolást kinyomozni, végigkísérni a szerepen nagyon sok munka. Sose voltam egy büfészínész, aki ül egy asztalnál és szidja a darabot, a kollégáit vagy várja a hódolatukat. Mindig annyi feladatom volt, hogy erre nem is lett volna időm, de megtanultam, hogy aki a hatást méricskéli, az veszett ember, nem tud a feladataira koncentrálni.

– Visszatérve a versekre, színházi munkád mellett mennyi időd jut verstanulásra, újabb gyöngyszemek felfedezésére?
– Minden nap felütök egy verseskötetet. Kodolányitól olvastam, hogy a vers az emberi gondolkodás gyémántfoglalata. Ez egy hosszabb értekezés, amit azzal fejez be, hogy a versnek nincsen haszna, és ettől rokon az istenivel.

Péter-Szabó Rozália


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások