Itthon

Publikálva június 22nd, 2019 | által Hello_Soroksar

Csendes siker

Amikor Fabók Endréné, a soroksári Fekete István Általános Iskola tanára 2006-ban először hirdette meg a Magyar Istenes Versek Szavalóversenyét, a huszonöt megkeresett iskolából mindössze kettő jelezte részvételi szándékát, a többiek nem kívántak közreműködni az eseményen. Talán féltek, talán idegenkedtek a téma hallatán. Ma, tizenhárom évvel később a verseny szellemi híddá nőtte ki magát, ami összeköti a Dél-Buda–Dél-Pest régiót. A tavasz beköszöntével, az I., a XI., a XXII., a VIII., a IX., a XX., a XXI., a XIX. és a XVII. kerületből is érkeznek gyerekek, szülők és felkészítő tanárok az Újtelepi Fatimai Szűzanya plébániatemplomba, hogy ily módon emlékezzenek húsvét valóságára.

A templomban csend van. A gyerekek szokásos zsizsegése minden bizonnyal az izgalom, a versenydrukk miatt most elmarad. A mikrofont középen, az oltárnak háttal állították fel, vele szemközt, ügyelve a kellő távolságra, áll a zsűri asztala. Fabók Endréné Edit most nem ér rá, az érkező gyerekeket, vendégeket terelgeti, és pakolja a díjazottaknak szánt könyvcsomagokat. Azt kéri, beszéljünk később, a verseny után mindent elmond, ami érdekes lehet az újságolvasók számára. Az utolsó simítások perceiben, amíg két színművészünk, Kubik Anna és Császár Angela, valamint Vörös Tiborné nyugalmazott irodalomtanár helyet foglal a szűri asztalánál, van idő eltöprengeni azon, hogy nem túlzás, nem tévedés-e gyerekek szájába istenes verseket adni. Talán azért, mert annyira szeretnénk, hogy gyermekeink boldogan, csalódások nélkül éljenek, sokszor elfelejtkezünk arról, hogy minden igyekezetünk ellenére ők is ugyanúgy ki vannak téve az emberi létezéssel járó határhelyzeteknek, ők is ugyanúgy keresik a választ a miértekre, mint mi, felnőttek. Szerelmesek, csalódnak, keresik önmagukat, életük értelmét, át kell élniük elutasítást.

A verseny köszöntővel kezdődik, majd a hagyományokhoz híven a „kisnokedli” – az idén Dóczi Damján második osztályos tanuló – következik, aki versenyen kívül lép a mikrofon elé. A verseny három kategóriában zajlik. Elsőként az ötödik és a hatodik osztályos tanulók kerülnek sorra, őket követik a hetedik és nyolcadikos növendékek, végezetül a középiskolások adják elő szabadon választott verseiket. A repertoár mindhárom kategóriában nagyon színes, és felöleli szinte az egész magyar irodalmat. Kortársak és kevésbé ismert költők éppúgy szerepelnek a szerzők között, mint a népszerű, nagy klasszikusok. Néhány név a teljesség igénye nélkül: Lackfi János, Szent-Gály Kata, Szabó Lőrinc, Dzsida Jenő, József Attila, Reményik Sándor, Babits Mihály. Huszonnyolc gyerek, huszonnyolc vers, kipirult arcok, finom vállveregetések, többórás, meglepetésekkel teli izgalom.

A zsűri tanácskozik, a közönség is leadja a maga szavazatát a legjobb versmondókra, a gyerekek az emeleten falatoznak, én pedig a Grassalkovics Antal Általános Iskola tanárát, Béres Zoltánt faggatom arról, hogyan szokta felkészíteni a gyerekeket egy ilyen versenyre. „A felkészülés igen komoly munka a gyerekek részéről, mert ahogyan a köszöntőben is elhangzott, a verstanulás, versmondás intellektuális feladat, hiszen a költeményben megfogalmazott gondolatokat magunkévá kell tenni, fel kell magunkat tornászni a költőhöz. Ezt a munkát segítendő igyekszem a gyerekeknek olyan verseket ajánlani, amelyek passzolnak a korukhoz, a személyiségükhöz. Természetesen mielőtt meghoznák a döntést, minden verset átbeszélünk. A rutinosabb versmondók maguk választanak, de olyan versenyzőm is van, ahol a szülők segítenek a választásban. Ezek a felkészülések azért is jók, mert alkalmat adnak a tanórán kívüli együttlétre, beszélgetésekre nemcsak a diákokkal, de a szülőkkel és a kollégákkal is.”

Végre itt a várva várt pillanat. A zsűri tizennégy gyermeknek ítél oda díjakat. A legjobbak Tóthné Millavári Silvia keramikusművész egy-egy alkotását, illetve könyvcsomagot kapnak, amit a nagylelkű támogatók ajánlottak fel. A zsűri különdíját két gyerek kapja, Fabók Endréné pedig azokat a résztvevőket jutalmazza, akik évről évre hűségesen visszajárnak. Útravalónak Császár Angela beszél arról, hogy a rohanó világban milyen fontos szerepet töltenek be a versek, mert a szépség nemcsak a szemünknek fontos, de a lelkünk is ki van éhezve rá. „Versek nélkül szürke és kopogós lenne az életünk.” A versek hozzák életünkbe a csendet, a vigaszt, általuk megsejtünk, megérezhetünk valamit az élet teljességéből.

A résztvevők feltöltődve távoznak

Fabók Endrénével, Edittel a verseny utáni napokban beszélgettünk. A tanárnő mesélt azokról az időkről, amikor az utolsó percben, az általa ismert egyházi iskoláknak köszönhetően „menekült” meg a rendezvény, mert annyira elzárkóztak az iskolák és a tanárok attól a gondolattól, hogy istenes verseket mondjanak a gyerekek. Szülőként három gyermekével gyakran járt különböző témájú versmondó versenyekre, és szerinte a legjobb hangulata az istenes versekének volt. 2006-ban ő is hasonló hangulatú versenyt álmodott. Az első időkben mindent ő, a család meg a barátok, és a versennyel azonosuló kedves kollégák csináltak. Volt, aki süteményt sütött, volt, aki könyvekért, támogatásért kilincselt. A cél sok jó embert összehozott. Király Attila atya azonnal felkarolta a kezdeményezést, és felajánlotta, hogy rendezzék az újtelepi templomban a versenyt. A drámapedagógusok, középiskolai magyar tanárok mellett olyan neves művészek vállalták el a zsűrizést, mint Bánffy György, Jókai Anna, Takaró Mihály, Kubik Anna és Császár Angela. Külön öröm, hogy a verseny fényét zenei produkciók is emelik. A versek mellett évről évre felcsendülnek a cselló, a gitár, az orgona, a lant, a koboz hangjai és a gyönyörű népénekek dallamai. A tanárnő legnagyobb büszkesége, hogy rászolgáltak a bizalomra. Már nem kell kilincselni a támogatásért, kiadók, intézmények, szerkesztőségek, magánszemélyek önként ajánlják fel segítségüket. Negyedik éve a Klébl Márton közalapítvány a versenyt jelentős összeggel támogatja. „Büszkén mondhatom, az idei eredmények azt mutatják, megálljuk a helyünket. Versenyünk sajátja, hogy szélesíti a tananyagon túlmutató irodalmi, művészettörténeti ismereteket. A szakmai zsűri értékelése megerősítést, a további fejlődéshez nélkülözhetetlen kritikát ad diák és tanár munkájához. Minden résztvevő kis emlékfüzetet, apró tárgyi ajándékot kap. A felkészítő tanároknak, munkájuk elismeréseként, olyan meglepetéssel kedveskedünk, amelyet a tanítás folyamán felhasználhatnak. Így valamennyi résztvevő őszinte örömmel, elégedettséggel, minden tekintetben feltöltődve távozik. Ez a legfőbb, amire törekedhetünk.”

Haluska Ibolya


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások