Itthon

Publikálva május 1st, 2019 | által Hello_Soroksar

Vendégségben Sipos Péter műhelyében

Valami jó dolognak a kezdetén.

„Hogy miért? Csak úgy jött.”

Péter és Laci bácsi hat évvel ezelőtt találkozott először, miután Péter lerajzolta otthon a csillárt. Hogy miért? Csak úgy jött. „Sosem voltam addig az a rajzolgató típus, legfeljebb az óvodában vettem a kezembe a ceruzát. Pálcika emberkéket gyártottam, egy kör volt a hasuk, a közepére a köldököt is berajzoltam. Anyáékat jól meg is leptem, annyira, hogy elindultak keresni valakit, aki tudja, mihez is kezdjenek most velem.”

„Először csak Péter Laci bácsija volt.”

„Laci bácsi először Péter Laci bácsija volt, de most már a miénk is. Sokat köszönhetünk neki. A múlt évben költözött el Budapestről, de addig hetente járt hozzánk. Most már csak akkor látjuk, ha eljön a lányához. Olyankor minket is meglátogat.”

„Csak állt a képek előtt.”

„Az ragadott meg leginkább a gyerekben, hogy nem kellett neki sokat magyarázni, mert a tudás, mint valami homályos, határ mögötti dolog már ott volt benne, csak a felszínre kellett hozni. Ezt nevezzük tehetségnek, és akinél megvan, azt nem rajzolni kell megtanítani, hanem látni.

Emlékszem, a Nemzeti Galériába mentünk, amikor a villamoson azzal nyaggatott, hogyan kell drapériát rajzolni. Beszéltem neki a fény és árnyék fontosságáról, hogy a domborulatoknál az anyag világosabb, a többi helyen sötétebb, de a végén annyiban maradtunk, hogy ha a galériába érünk, figyelje meg az összes képet. Lassan, aprólékosan nézett végig mindent, és amikor hazaértünk, már ott volt a drapéria. A Modigliani-kiállításon is ugyanez történt. Csak állt a képek előtt, és hosszan figyelt.

Egyszer kivittem Petit egy közeli parkba. A park közepén állt egy szobor, anya gyermekeivel. A kicsit a karjában tartotta, a nagyobbacska szorosan a szoknyájához simulva állt. Mondtam Petinek, hogy rajzolja le a szobrot. A/4-es papírokat vittünk magunkkal, és Peti a munkát a nagyobbik gyerekkel kezdte. Amikor elkészült vele, látta, hogy elméretezte a gyereket, és az anya a kicsivel már nem fog ráférni a papírra. Nagyon dühös lett. Annyira, hogy nem akarta tovább folytatni a munkát. Kis idő múltán, egy másik alkalommal újra kimentünk a szoborhoz, de Peti kijelentette, ő soha életében nem akarja többet lerajzolni ezt a szobrot. Akkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Petivel minden rendben lesz, mert ennek a gyereknek van akarata, viszik az érzelmei, és a lelkével dolgozik.

Nyaranta el szoktam vinni magammal Valkonyára, a művésztelepre. Igaz, felnőtteknek szervezem, de Peti jól érzi magát közöttük. Reggeltől estig, még a tűző napon is képes festeni. Szinte meg se hallja, ha szólunk hozzá. Szeretném, ha idén nemcsak rajzolna, hanem beszélne is, megtanulná összerendezni, és átadni azt a tudást, aminek a birtokában van.”

„A ceruzakoszos.”

Mindene csupa maszat. A keze, az arca, a ruhája, ez a gyerek állandóan ceruzakoszos. Jó tanuló, szeret iskolába járni, de a gondolatai mindig a rajzoláson járnak. Úgy megy az utcán, úgy beszélget az emberekkel, hogy azt figyeli, melyik formát, pillanatot lenne érdemes megörökíteni, lerajzolni.

A füzetei tele vannak rajzokkal. Hogy ültem-e már modellt a gyereknek? Nem, nem bírok én három óra hosszat mozdulatlanul ülni. Egyszer egy szülinapon voltunk, amikor hirtelen rám szólt: „Anya ne mozdulj, most olyan jók a fények az arcodon.”

„Egyszerűen csak szeretem.”

Amikor dolgozom, nem is veszek tudomást semmiről. Egyszerűen csak szeretem csinálni. Szeretem eltalálni a karaktereket, és szeretek magamtól is kitalálni arcokat, dolgokat. Egyedül kockát utálok rajzolni, de minden más jöhet. A kedvenc festőm Jackson Pollock. Nagyon tetszik, amit a színekkel csinál, hogy nincsenek formák a képen, de mégis ott vannak. Az osztálytársaimmal nem nagyon szoktam beszélgetni ezekről a dolgokról, de azt tudják, hogy rajzolok. A Corvinban nagyon szeretem, hogy a tanárom, Sipos Marica határozott velem, és tőlem is megköveteli azt, amit a felnőtt tanítványaitól.  A felnőttek amúgy elég viccesek tudnak lenni néha. Szinte minden héten elmondja valaki, hogy „Mennyire hihetetlen, hogy még csak tizenhárom éves vagy”.

A ház végében Péternek külön kis műhelye van. Ikertestvérével, Leventével közösen festették ki a helyiséget, és azóta is nagyon szeretnek ott lenni együtt.

Tavaly nyáron a tengerparton nyaralt a család, a fiúk kavicsokkal rakták ki a homokba: „Anya+Apa=Menő”.

Kell ennél több egy szülőnek?


A szerzőről



Vissza a tetejére ↑
  • A szerkesztő

    Tegyük most félre a pártszimpátiánkat, és emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es választási szlogenére, ami így hangzott: A jövő elkezdődött. Miért volt annyira jó ez a plakát, ez a pusztába kiáltott szó? (A szlogen kelta kifejezés, jelentése pusztába kiáltott szó – a szerk.) Nemcsak azért, mert energikus és majd szétveti a bizakodás, az optimizmus, és mindenki azt gondol bele, amit akar, hanem mert az üzenete sem éppen utolsó. „Amit ma megértünk, felfogunk, elhatározunk vagy teszünk, attól nemzedékek jövője függ”, hiszen mindig az eljövendő nemzedék aratja le a jelen terméseit, mint ahogyan a múlt vetéseit a jelenkor takarítja be.      Tovább…

  • Archívum

  • Legutóbbi hozzászólások